Tóth Gyula: Halhatatlan hiány

B.A.-nak

talán fel sem fogtam hirtelen…
a levendulás illatgyertyát
is másnak gyújtottam meg,
pedig miattad vettem, hogy romantikus legyen…
egy koszos panelfal mellett álltam,
és éreztem a telefont,
ahogy arcomra olvad,
égetett a hangodban jártan,
fejemben a gondolatok stroke-ja,
hogy „nem szeretlek eléggé”…
még ma is látlak, ahogy mosod magad,
de a tusfürdő ostoba,
nincs szer, mi a hazugságot oldja;
tested is csak nekem volt tökéletes,
s én rád aggattam minden csodát:
mosolyomért –mondd!- kit okoljak?
szerettelek s még most sem múlik a varázs,
de darabokra törtél,
mint porcelán hamutál,
szilánkjaid nem köti össze semmi ragasztás…
elhamvadok, ahogy kezed fogtam,
s követelő szád szerelmem szívta,
de tizennégy fényév köztünk minden pillanat,
az emlékezet kiégetni bennem megfogant…
hogy nem mondtál igazat? –lehet,
hinni akartam és hittem neked,
most fényképed tüzénél reszketek,
didergő királyként büszkén szenvedek!…
éjszaka, egyedül, fekszem, csöndedben
megölel irgalmatlan magányom;
csak egy piszkos póló maradt belőled,
mi ott hever küszöböm mellett,
meg a padlón a műköröm hidrátod,
megkövült könnycseppek a talpam alatt,
ha akarnám se tudnám feltakarítani,
kitörölhetetlen, mint halhatatlan hiányod…

A képen a következők lehetnek: fa, égbolt, túra/szabadtéri, víz és természet

*Első közlés