Vigh Krisztina versei

Utazom

összepakolom az életem,
mint egy bőröndöt a hosszú utazás előtt,
és megint nem tudom, hogy a fontos dolgok
kimaradnak,
hogy hiányoznak majd a jelentéktelennek tűnő
délutánok, amikor nem történt semmi,
csak hazajöttél még,
a szótlan csendek, amik őrizték a hallgatás aranyát,
és mi felelőtlen tékozoltuk vagyonunk,
nem számítva az ínségre,
nem mondom, hogy bőven van helyem,
annyi feleslegest rámoltam bele,
és egyre szűkebb ez a koffer,
de most, hogy mennem kell,
én mégis téged kérnélek meg, segíts vinnem tovább.

*

Helyetted

nyitva maradt kérdésekre
a válasz már csak fáradt gondolat
körülölel a csend
lombjukat hullató őszi fák alatt
lépteim Isten vigyázza
helyetted

*

Majd egyszer

összefáradunk,
rövidülő éjszakák kurta takaróját
magunkra húzva,
derékfájósan forgolódunk,
hogy a másnapok
halvány ígéreteivel továbbmenjünk
a megjelölt úton,
de már nem hisszük,
hogy a fénylő kavics aranyrög,
csak áldjuk a napsugarat,
ami megcsillogtatja,
és egyre kevesebb igényünk támad
cirkalmas illúziókra,
egymás kezét fogják szavaink,
mindegy kié az utolsó,
más íze lesz a hallgatásnak,
és a fontosságok új rendbe sorolódnak,
mikor bölcsülünk majd életünk alkonyán.

©Tarcsai Béla -Vonatra várva