Windisch József: Irány

Az új élet reményében útnak indult szedett-vedett utasok között érzékelhető volt a feszültség. A hatalmas vitorlás árnyéka napok óta reggeltől estig a farvíz tajtékaira vetült, ami csakis azt jelenthette, hogy körbe-körbe hajóznak.

– Jó, hát elismerem, valóban nem tudjuk, merre kellene tovább haladnunk. Számításaink szerint ezen a helyen egy szigetnek kellett volna lennie, de az nyilvánvalóan nincs itt. – vallotta be végül kelletlenül a kapitány. Közben apja kovácsműhelyére és a szülői ház fölött húzódó elgazosodott szőlőre gondolt, és magában százszor elátkozta a napot, amikor becsapta maga mögött azt a bizonyos kaput.

– Itt mégsem maradhatunk, a készleteink is fogytán vannak. A visszaútra már biztosan nincs elég tartalékunk. – állapította meg egykedvűen az első tiszt. Ő mindig ilyen volt. Akkor is úgyszólván unalmában fütyörészett, amikor indulás előtt elvágta a feleségét elcsábító százados torkát.

– Van valakinek értelmes javaslata? – tette föl a teljes vereség elismerését jelző kérdést a kapitány. – (Pedig mazsolának való szőlő volt. Ma sokat érne… – fűzte hozzá gondolatban.)

– Induljunk el nyugatnak, oszt jónapot! – kurjantotta egy minden lében kanál utas.

– Hogyne, hogy leessünk a világ peremén?! Délnek kell menni! – Kontrázott rá a társa. A tegnapi verekedésnél is alig lehetett őket szétválasztani, félő volt, hogy ismét egymásnak esnek.

– Meglesz az a sziget, csak északabbra! – Ezt már az a diákforma ifjú kiáltotta, akinek eddig a szavát is alig hallották.

Kiáltozás támadt, és a csüggedt kapitány fejében ez csodálatosképp fényt gyújtott.

– Ez egy hajó, ahol a rend és fegyelem mindenekelőtt való. Ha valaki lázadni mer, azt a tengerbe dobatom, mint tegnap a Bicskás Tónit. Hogy ebben a szorongatott helyzetben nincs egyetértés, az persze magától értetődő, úgyhogy rendben, akkor most árverést tartunk. Kinek mennyit ér az általa javasolt irány?

– Hat penny a keletre! – rikkantotta a gyors felfogásáról híres kormányos.

– Hogyne! Tíz korona és nyugat! – tromfolta le gyorsan az iménti okoskodó.

– Két font és kelet! – replikázott váratlanul egy hölgy utas. A hosszú úton napról napra több félnivalója volt, nagyon szeretett volna végre révbe érni.

– Ezer font és mindenki befogja a pofáját. Északnak megyünk. – Döbbent csönd követte az öreg márki szavait. Eddig is tisztelték, e pillanatban azonban istenként tekintettek rá. Ezer fontot a többségük életében nem látott, még összesen sem. Fogalmuk sem volt róla, hogy ennyi pénzt rejt az öregúr utazóládája. Ő pedig állta a szavát, és miután újabb licit nem érkezett, leszurkolta a summát a kapitánynak.

Mindenki egy csapásra megnyugodott. A legénység higgadt rutinnal irányba fordította a hajó orrát, a szél belekapaszkodott a vitorlákba, és immár senki sem érezte céltalannak, amint sebesen siklottak az északi ismeretlen felé.

 

(Érdekességképp: innen ered az „irányár” kifejezés.)

*Első közlés