Asperján György: Az emberéletnek legelején

Az emberéletnek legelején
sötét anyaméhbe jutottam
önhibámon kívül én,nyűtt szegény.

Riogatott veszély ezernyi ottan,
támadt szülőmre,s vele énfelém,
pedig embernek csak magzatnyi voltam.

Világra taszítva lettem szerény,
okkal, mert sűrű lelencbe soroltan,
ahol nem élni-halni volt erény.

Tűrjenek ,gyűlöletbe igazoltam,
verődtem-sose isten tenyerén,
otthon találtam magam a bajokban.

Korán ráébredtem:sorsom kemény,
törekedtem,de anyátlan botoltam,
véletlen se lelt rám puha remény.

Gonosz soha, csak banga balga voltam,
nem láttam istent lelkem dúlt egén,
végtelen éjben szorongva borongtam.

Növésben is maradtam kislegény,
elfúlva indulattól a torokban,
sanda szándékot sejtve más szemén.

Áhítottam :velem is telne fény,
akartam én másoknál hinni jobban,
ne csábítson mélybe a televény.

Kigyúlnak csillagok sűrű sorokban,
velük, hozzájuk felröppenek én:
nyugalmat követelve, kapva holtan.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük