Bátyi Zoltán: Fekete hegyek

Sudárszépek. Nem tudom, hol olvastam ezt a montenegrói nőkről. De azóta is ott forog a fejemben ez a szó, ha meglátok egy lányt, asszonyt, aki Montenegróban sírt rá a világra, és ott sétál előttem, vagy épp közelít felém. Ha pedig tekintetünk összevillan, szikrázik a levegő. No, nem azért, mert annyira csábítónak tűnnék ráncosodó arcommal, kopaszodó fejemmel. Hanem mert az ő szemében, abban a nagyon fekete éjszakákat idéző szemében világít a csillag, ami, úgy hiszem, ott rejtőzik minden montenegrói nő szempillája alatt.
Ezt a csillagot kerestem annak az asszonynak az arcát nézve is, akivel nem a fekete hegyek országában sodort össze a sors. De tudtam, igen, az első pillantásra tudtam, ha nem lenne gyönyörű feleségem, és tengerüknél köszönnénk egymásra, hevenyészett angol tudásommal, tíz-húszszavas szerb szókincsemmel máris felcsalnám a kotori vár hosszú falára.
– Tegyen már meg velem egy sétát, szépséges hölgyem, nagyon kérem. Nézzük együtt, milyen méltósággal siklik be az öbölbe a sokemeletes luxushajó. Álmodozzunk: amikor ez a gigantikus vastest kifarol az apró bárkák közül, már mi is rajta leszünk, és a maga hosszú, szépséges, fekete haját táncoltatja a szél. Mert a szél is tudja ám, kedves asszonyom, mi másért is indult volna útjára, ha nem azért, hogy a fekete hegyeknél élő nő fekete hajának illatát szívja magába.
És a széllel együtt aztán elrepülnénk Budvába, ahol már a rómaiak erődítményt építettek hatalmas birodalmuk védelmében, és ahol a föld alatt ki tudja hány légionárius alussza álmát.
– De higgye el, hölgyem – mondanám –, ha velem tartana, azok a harcokban edzett, ezerszer sebzett, marcona katonák is előbújnának a múltból. Még a járdaként szolgáló kőlapokat is felszaggatnák, amiket évszázadok alatt ki tudja hányszor, hányan, hogyan fektettek sírjukra. Bizony, feltámadnának azért, hogy megnézhessék, hogyan ring-táncol az ön csípője a strandra menet, milyen hosszú karcsú combokkal tette szebbé a világot egy szárnyolcvanöt centiméter magasra nőtt montenegrói asszony. És közben arra gondolnának, amire én is: végig ballagnék magával Montenegró 293 kilométer hosszú tengerpartján az első métertől az utolsóig. Mennék én, hogyne mennék, még ha egy szót sem szólna, csak egy pillanatra élesebb fény csillanna a szemében, amit meghívásnak vélhetnék.
Elvinném Sveti Stefan szigetéhez is, ami egykoron szegény halászfalucska volt csupán, de ma már a világ egyik legdrágább luxusszállodáját építették ki rajta. Olyat, ahova földi halandók be sem léphetnek, csak felettünk, közemberek felett lebegő, filmvásznon élő amerikai csillagok, akiket nem is csillagnak szólítanak, hanem sztárnak. Hírességükre büszkébbek, tehetségükre vagy vagyonukra, ki tudja? De azt igenis tudom, hogy engem arra a szigetre be nem engednének. Ám kegyed, no, az más! Ön hosszú léptekkel indulhatna el a hídon, és egyszer sem kellene megtorpannia. A biztonsági őrök megbabonázta engednék tovább, a sorompó magától felemelkedne, a sziget házain csillogna az örömtől minden ablak.
Csupán a sztároknak nevezett nőnemű csillagok öltöznének talpig gyászba. Azt kutatnák, hol lehet ezen a luxus szigeten egy luxus patika, ahol mérget vehetnek. Mert minek is tovább élni, ha váratlanul kiderült, hogy nálunk sokkal szebb nőt is szültek a világra. Aki talán egy picinyke hegyi faluban, talán Podgoricában, Montenegró fővárosában nőtt kamaszként sudárszépre, és most besétált az életükbe. Pontosabban: átsétált életükön, büszkeségükön, szépségükön, hírességükön. Csak vagyonuk maradt, ami ezek után mit sem ér. És miközben ez a nő, aki egy fillért sem fizetett azért, hogy itt lehessen, vonul, igen vonul. Mert a montenegrói hölgy menni nem tud. Suhan, libben, röppen, szökell, mikor hogyan tartja kedve. És miközben a sztárok éppen a mérget kortyolják, boldogan nyögdécsel minden fényesre kopott kő a montenegrói szépség mezítelen talpa alatt.
De a luxusszálloda luxussztárjainak nem kellett patikát keresniük.
A montenegrói asszony ugyanis egy lépést sem tett, csak állt előttem két széksornyival. Egy borostás férfi hajolt az arcához, a szépséges nőhöz, akiről, ha a szegedi Kárász utcán találkozok vele, netán Pécs Széchenyi terén, azonnal tudnám: igen, ő csakis Montenegróból jöhetett hozzánk. Abból a picinyke kis országból, amibe én egy hét alatt annyira beszerettem. És azt hinném, csakis ünnepelt színésznő lehet, manöken, netán egy gimnázium tanára, ahol az összes kamaszfiú párás szemekkel bámul utána az iskola folyosóját.
Ám ekkor befagyott az Adriai tenger.
A borostás férfi a szépség fülébe suttogott valamit, ami nem is valami volt, hanem egy nagyon szabatosan megfogalmazott szöveg. Eszerint (és itt név következett) a vádlottat a bíróság bűnösnek találta nagy mennyiségű kábítószerre elkövetett kábítószer birtoklásának bűntettében, ezért őt hat év börtönre és hat év Magyarország területéről történő kiutasításra ítéli. A döntés jogerős, ellene fellebbezésnek nincs helye.
Szálltak a szavak a bírósági teremben, hol egyik, hol másik falon koccanva. A szépséges montenegrói nő pedig, aki a fekete hegyek országból Európa nyugati felébe akarta elvinni a drogot az autójában kiépített rejtekhelyen, a bíró kérdésére – Megértette az ítéletét? – dacosan (beletörődően?) bólintott. Ekkor már egy szóval sem tiltakozott: nem én tettem, ártatlanságom még szépségemnél is nagyobb. Csak bólintott, majd halkan elköszönt.
És szemében meghalt a csillag.
Bilincs kattant, a fegyőrnő megcsörgette a vezetőláncot, jelezve, indulhat az ideiglenes tartózkodási helyre (szerbül zatvor, magyarul börtön), ami már nem is annyira ideiglenes.
És ahonnan hat évig (jó magaviselet esetén négy) biztosan nem farol ki apró bárkák közül a sokemeletes luxushajó…

*Első közlés

©Stipsits Ibolya https://www.facebook.com/Stipsits-Ibolya-Fot%C3%B3m%C5%B1v%C3%A9sz-336700570062213/