Filip Tamás versei

Egyszer tényleg élni

Amőbák úsznak a szememben.
Olykor megpihennek a nekik
készített zátonyokon. Sok apró
fátyol van egy arcra felszögezve,
hogy számára a világ egyetlen
széthúzhatatlan függöny legyen.
Esdeklő levelet írtam magamnak,
föladtam, meghozta a posta, most
meg képtelen vagyok felbontani.
Jobb is így, magamnak úgyse
tudnék megbocsátani, csak
megyek egy kormozott falú
alagútban, mely egyre szűkebb,
télikabátom könyöke lassan
elkopik, régi vonatok füstje
fonódik térdeimre, s a talpfák
szálkákat próbálnak bőrömbe
döfni. Megyek, pórázon rángat
a kíváncsiság, hátha megtudom, hogy
milyen lesz egyszer tényleg élni.

*

Kálnoky Lászlónak, a magasba

Míg élek, hány tonna
levegőt mozgat meg tüdőm?
Mekkora szelet tudnék
kavarni, ha egyszerre
moccanna meg, amit
apránként beszívtam, kifújtam –
istenem, hány tornyot
tudnék ledönteni vele?
S ha kövekké válna
hirtelen, hány tornyot
lehetne emelni belőle?

*

Joyce kifizeti a taxit, Párizs, 1938 május

Éles napsütés, de kissé tompa reprodukciók. A
rövidke árnyékokból látni, hogy dél körül vagyunk.
A Mester kalapot visel és kissé elnyűtt felöltőt. Arca
szigorú, bal kezével nadrágzsebében pénz után kutat.
Jobb kezében tartja a sétabotját. A második képen
már bal karjára akasztva látható a bot. Miközben
tárgyilagos tekintettel néz a kamerába, ujjaival kiszámolja
a pénzt. A harmadik képen fizet. Kissé előrehajolva
nyújtja oda az aprót a letekert ablakon át a sofőrnek,
kinek arca mindvégig homályban marad. A negyedik kép
kissé hátrábbról készült. Joyce még mindig fizet. Fejét
kicsit jobbra billenti. Ez a legtitokzatosabb felvétel:
mintha megakadna a folyamat. Az utolsó képen
arca már szelíd, mondhatni átszellemült. Ellép a taxi
mellől, s egy eddig nem látott csomagot szorít magához
úgy, mint az egyetlen tárgyat, amihez még köze van.

Vélemény, hozzászólás?