Kelebi Kiss István versei

Délután

a napi salakmennyiség
e délután konténerében
billeg dolgaim fölött
nemsokára rám zuhan
sietnem kell tehát menteni
maradék álmaimat
nem lesz nehéz
soványkák már
lötyög rajtuk ez a kedd is

talán elhibáztam valamit
ha fölismerném is mit és hol
az már nem segíthet a belém-
ágyazódott cselekvéssorok
maradandó sérüléseket okoztak
s egy újabb próbálkozáshoz
az elvétett lehetőségeket
nem lehet visszavarrni

ismét kezdenem kell
amit be sem fejeztem
állandó indulásban lenni
hogy megérkezhessek végre
igaz magam sem tudom hova
de majd megérzem mint egykor
nagymama rétesének illatát

*

Útkövező a fiához

Itt térdelek magos jegenyék alatt
és messze nézek. Nem hátra, nem is
előre. Messze. Térdeim helyén,
e porba-mélyedt, homorú hegek-
re ráfeszül a fényes kövezet.

Kő kőre rímel s én, akár a rák,
a kelő napnak háttal, felé megyek
és mint ezüst csiganyál, amerre járt,
üres vázként is eleven csigát
őriz, múltamból így leszek jövő.

Fiam, míg ember él, két pont között
nem fogyhat el az út s a kő!

*

Mozgólépcső

Bezárt, kilincs-nélküli kapuk előtt,
kerítések beomló árnyékai között megyek
és nem tudom, milyen ingerek vezetnek
leírni a szavakat, nem tudom milyen kutak nyílnak
és mekkora mélyek sodródnak felszínné,
ki néz rám föntről, vagy sandít alulról,
miért kiáltozik, aki sok éve néma,
és miért hallgat a velem haladó
azon a mozgólépcsőn, mely csak lefelé visz.

*Első közlés

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük