Nászta Katalin Véges-végig

bűn az élet, írta le már más is
de nem bűn-e a mindenároni
életben maradás is?
örülünk, ha megszületik
aztán véges-végig arra tanítjuk
hogy haljon meg szépen
ezt is, mint a türelmet, gyakoroljuk
magunkat ítélni, egymásnak feszülni
ölre menni, birokra kelni
szóval, tettel, szemrehányással
a sír felett büszkén szomorkodni
mi haszna? vagy ha semmi
minek mindennek a hasznát nézni?
éljünk a szélnek, a mának, a fénynek
a földnek is, csak ne az égnek?

belekötni egymásba beletudnánk
a napot, a holdat, a csillagokat,
de megbánni teljesen akkor se menne
mert visszamenni senki se mehetne
csak ha teljesen nulláról kezdene
olyat meg a bolond csinál – mondjuk
mondjuk
én ilyen bolond lettem húszvalahány éve
s tudom, igaza volt Pálnak, mikor látva
az athénieknek hiába prédikál
otthagyta őket
balul sült el kívánsága

van fájdalmasabb mikor látod
konokul a vesztes oldalra állnak?
a világ tolja oda őket
míg téged a parancs melléjük zár
mintha betonba falazva
s mikor harminc év múlva, még élve
veszel egy lélegzetnyi múltat
érzed, poshadt az a víz
és kiszabott időd túlfuthat
haldokolnak
az elfogyhatatlan lélegzettel nem éltek

mégis
aprócska remény dereng az út végén
ha nem szakadt meg eddig, lesz értelme
valakik közülük csak felfedezik
elfogadják, beveszik, megemésztik
nem múlnak el, mint oktalan kosok

ki tudja, mikor nem adod be a derekad
akkor-e, ha végig mantrázod az igéket
vagy megőrzöd azokat kimondatlan
s élsz köztük, szeretetszoborként
mint élő halott

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük