A. Túri Zsuzsa: Emlékszel?

Hányszor jártunk együtt a temetőben
gondtalan gyerekként,
november pókhálós,
nyúlós délutánjain,
tejes ködben,
vidáman,
meg persze máskor is.

Mindig halnak meg emberek.

Emlékszel?

Minden temetésen nevetőgörccsel küszködtünk,
nem, nem voltunk gonoszak,
de elég volt a másikra nézni,
ilyen hatással voltunk egymásra…

A már megásott sírgödrök
fogatlan szájakként vártak “lakóikra”,
hogy elnyeljék őket,
mi pedig lökdöstük egymást,
s ha valamelyikünk elesett,
a másik felsegítette és folytatódott a játék,
a kergetőzés a fejfák között,
a sárban.

Orrunkat facsarta a mindig nedves föld illata.

Emlékszel?

Egyszer
varjúszerű öregasszonyok,
tiszta feketében,
elfogtak bennünket egy hosszú búcsúbeszéd alatt és befogták a szánkat,
kezük,
mint a kiszáradt kenyérhaj,
reszelős,
“ejnye, gyerekek”, károgták,
szaguk :
molyirtóval kevert levendula.

Nekünk meg a könnyünk csorgott a nevetéstől.

Február környékén repedezett a föld és jajgatott a szél.
Virágokat vittünk egy sírra
egy másikról,
mert színesek voltak és beragyogták a telet.

Emlékszel?

Az omladozó keresztek között májusban bújócskáztunk,
s lógattuk lábunkat a magas sírkövekről.

Harangozónak akartunk menni,
mert állítólag könnyű munka és jól fizet.

Emlékszel?

Augusztusban fröcsköltük a vizet,
mert meleg volt,
mert fiatalok voltunk,
mert éltünk.

Most érted szól a harang
és én
magamat sajnálom.

Velem mi lesz?

A képen a következők lehetnek: fa, növény, égbolt, ház, túra/szabadtéri és víz

1 hozzászólás

Comments are closed.