Albert Zsolt: Kenyérszegés

Még nevetve rám néztél
mielőtt a felhőkbe léptél könnyedén
s éreztem vállamon nyugtató nyomát
mindenható tenyerednek,
hálából szőtt ruhám
helye vércseppeidnek
s tengernyi könnyed
bennem sziklát repesztett.
Utat hagytál szűket és néha durvát
örök rabigát gyönyörűt
de nem érzem súlyát.
Nevetve rám néztél
mikor láttad kosaramban
a kenyérmorzsát s a kevés halat,
de láthattad bennem legbelül
a hittől csírázó magvakat
égre nézve hálát adva
éhes tömeget jóllakatva,
ültünk boldogan s
éheztük szavaid
melyek esőként záporoztak
életünk kiszáradt medrein
hallgatva és értve
s csendben
válladra vettél.
Nevetve ránk néztél
mikor őrjöngött a tenger üvöltött a szél
s álmodból ébresztve kértünk cselekedjél
mielőtt hajónkkal mi is odavesznénk.
Halkan szóltál
s elállt a vihar
puszta lett a tenger
hitünk partot ért.
Nevetve ránk néztél
mikor gyalogoltunk útban Emmaus felé
lehajtott fejjel s homályos szemekkel
azt hittük idegen
ki keservünk nem érti.
S mikor halkan leszállt az este
az asztalnál ismertünk rád
a kenyérszegésnél,
pedig gerjedezett bennünk valami tűz,
mely nem emészt
s nem enged rólad hallgatni
elfelejteni,
csöndbe maradni,
azt soha nem tehetném.

* Első közlés

8 hozzászólás

  1. “éreztem vállamon nyugtató nyomát
    mindenható tenyerednek” – milyen kedves, tiszta, szép…

    1. Köszönöm szépen!

  2. Csak a szívben lévő hittel/hitből lehetséges ilyen gyönyörű, hitvallásos sorokat alkotni!

    1. Köszönöm kedves Ági, hiszek.

    1. Köszönöm kedves Katalin, nagyon megtisztelő a véleménye!

  3. Gratulálok, mély, személyes hitvallás ez a kitűnő vers.

    1. Köszönöm a méltatást, annyi jót kaptam már Tőle, hogy ezt a verset is először Zsolti evangéliumának akartam hívni.

Comments are closed.