Ambrus József versei

Tavaszidőben

Ösztönökkel tömött szárnyak peremén,
körbejár a sóvárgás, a kétség,
félszemű nap fogai között, –
képzeletem el ne aljasodjék.
Friss tüdejében kéjleső világ,
nem kell gondoskodnod, hitegetnek,
a hitványság rendszerint megaláz,
mégsem üzenünk a tavaszidőnek.
Meddő szövetekben újrahódítás,
ébredéskor pár percre átitat,
észrevétlen részegít az elmúlás,
szent emléke fanyar bort inni ad,

mert értelemmel küszködnek a szavak,
költőnek lássanak az emberek,
szememben gyógy-könny, vegyszer, savak,
amit titokban csepegtetnek.
Jövőm helyett betyár lett világom,
ahol a fülem figyelni próbál,
üzenetet kézbesít az önbizalom,
öröklétünk beteg partjainál.

Baljós ösztönök friss tüdejében,
ritmusokat mágnesez magához,
hogy a színek vad játéka éljen,
mert szabályok ízével tudományoz.

*

Dühöngő halmazat

Adós maradok lágy igékkel,
lásd, múltamon tipor a jelen,
de letörlesztem aggyal, vérrel,
törj különb célokra szellemem.
Könnyebb az időt eltékozolni,
gyengéden szított zavaros tervvel,
mely bölcsőmtől a sírig látni tanít,
éles szavakkal, támadó sereggel.
Finom erekben új ritmushiány,
mint véres történelmi kartell,
parancsa hajtott, virtus-kaland után,
gyáva fajokat, szó nélkül a tenger.

Forró szövetekben az áramlás,
nyugtalan fénye meg sem rezzen,
amit az istenek sorsomba zártak,
vadóc tűz, mely elpusztíthat engem.
Ideje a rontást nemesre cserélned,
versem a rímek kosarába hull, –
magadnak játszol, nem az égieknek,
mert helóták magyar forradalma dúl.

Ne félj! Túl jutsz kudarcod évein,
szétfröccsen a dühöngő halmazat,
mert a történelem embervérrel ír,
de én a versekből építek tűzfalat.

*

Elégtétel

Nincs tekintélye a pokolnak,
frissülve hullok alá mint a vágy,
a félelem zord sziklái közé,
rétegenként fektetem a csodát,
és derékig pirulok karjaidban,
piros ruhádban meztelen remény,
mert torkig bemocskolódtam,
a játékos vizek, táncos fenekén.
Éber illúziókba dől beszédem,
két évtized hallgatása gyötör,
ujjongva fut, megszakad a létem,
de mégis átölel, szembesül a gyönyör.

Nyitott szájjal próbálom hallgatni,
percenként , a nemes korszakot,
és tiltakozik legbelül az idő,
melyet Istentől, csak kölcsön kapott.
Rég kihűlt bolond szívedbe mar,
villódzik benned, tompán zörög,
erős kísértés, méla tartalommal,
csapódnak szívedhez a fénykörök.

Kóbor tekintély a tiszta húsban,
úgy érzem szaggat még a testem,
emberi agyban, és lágy izomban,
a kor szellemét sokszor lefejeztem.

2 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen.

  2. Tömör, kemény bazaltszikla.

Comments are closed.