Arany-Tóth Katalin: Kovász

 Már
csak átmosolyog rajtam a hatalmas Ég.
Ha lenne még hitem, talán fohászkodnék.
Meg nem értettségem magamba temetem:
szívembe mart vádakkal hal ítéletem.
Ajkam már nem mozdul és a szemem se lát;
kerülgetem évtizedek hordalékát.
Koldus-létem elé vetett lélek-moslék
etet ma is, s úgy teszek, mintha jóllaknék.

Ha
marasztalsz, kényeztess földi örömökkel,
hogy kapaszkodjak beléd foggal, körömmel.
Veled-jussom szótlan kérdéseket okád,
de nem nézel rám, s már én sem nézek terád.
Néma vagyok, s gyáva – szédülök hiányba,
öleléstelen, vacogó, bús magányba.
E létet, a Kegyelmes, ha nékem szánta,
hát belegyúrom a keletlen kovászba.

Mert
kenyere lehetnél éhezett hitemnek,
a túlhevített, s kihűlt ígéreteknek.
Valamit kerestem tűnődő szemedben
– igazzá hazudhattad volna szerelmem.
Bőrödön furcsa, kényelmes közöny fut át.
Elfojtott szavamnak üres szív ad hazát.
Most sóhajból építek lélek-ólakat,
s tanulom belakni kifosztott önmagad.

De
egykor nem ezt álmodtam, nem ezt akartam.
Tucatnyi mondat gyűlik poros sarkokban,
s én képzelt zsákokba zárom be valahány
egykor-volt tervedet. Ráncosodó, parány
kezemen már feszül, sajog az ízület,
tüdőmből kipréselt “veled vagy nélküled”
sípolja: zokog a száműzött szeretet.
Nyomait keresem. Benned és kívüled.

*Első közlés