Arany-Tóth Katalin: Mindörökre

Nagy Mihály – Arany-Tóth Katalin portréja

 

Ketté tört bennem a csönd.
Alattomos. Vádol. Ledönt.
Minden felett uralkodó,
sértett önmagát adó
térben, időtlen hallgatok.
Elnyomott végtagok
szúró zsibbadásai
– lélegzeteim lázadásai:
millió apró szilánk.
Szívemben a Miatyánk
reménye, s alázata dobban.
Figyelhettem volna jobban,
de belátom, kevés vagyok.
Ne sajnáljatok.

Egyénileg értelmezett közöny,
lábtörlőnyi múltba zárt öröm
láncain lógva suttogom:
választott birtokviszonyom adta,
hogy magamtól megfosztottan,
súlytalan „szárnyalhattam”
születéstől a halálig.
Minden lélek szabadságra vágyik.
E rémálomnak lassan vége.
Tíz-húsz év? Ki tudja? Mégse
jelent vigaszt. A muszáj-maradásig
vágyak parányi csodáit
morzsolom a hideg földre,
otthagyva őket mindörökre.

*Első közlés