Bánfai Zsolt versei

Gramofontölcsér

talán a lendület sodort el eddig –
persze tudom te mindig ott lennél
szívesen hol még sosem jártál
az összekötő egyenesek nyomán
létező és képzelt világaid között
mint jégvirág a lecsorgó csendben
ha meleg kendőt lebbent ablakod
alatt a tavasz és az olvadt érpályák
rácsosra rajzolják a tejüveget

talán ilyen a késői érkezés is mikor
közénk telepszik lápon-mocsáron
a vészjósló szél és egy láthatatlan kéz
műtéthez mosakszik a szívbeteg tájon –
a szike nyomán pattan az ideg
és dobban az izom ropog a perc
mint szálak a köldökfonálon
és a kráter egy óriási gramofontölcsér –
dalába olvadnak a bódult álmok

talán van idő míg a vonatod beér
oszloppá öregszem mire megérkezel
vezetem lovam a villámló földeken –
árnyunk nyúlik a hóban és a sínek
már csak bennem folytatódnak
mint erővonalaid mintázata amint
megérkezésed biztonságát
sugározza a hangosbemondó –
gramofon dalát a túlérett földeken

*

A tűzszerész dala

hogy végletesen ellenem hangold
a vágyakat, forró dombvidékeidet és
öledet az éjjel vörös bársonyba ágyaztad –
pusztán hogy lobogó egzotikus vitorláidat
kibontakoztathasd, valami érthetetlen
de testben jól érzékelhető
örök előnyt adott neked a Teremtő –

nekem pedig az egyetlen esélyt,
hogy a méltánytalan hátrány okozta
kínt, s megpróbáltatást tompítsam –
a fekete lepel alatt, míg tart az éj
rád növesszem a filia burkát és mint
hagymát a héj, az agapé köntösébe
végleg felöltöztesselek –

talán így hatástalanítja a rekkenő
nyár is a pipacsmezőkön téli álmot
alvó taposóaknákat

*

Pipafüst az ég alatt

A tájat, hol mostanában járok,
ritkán sebzi emberi lábak nyoma.
Ziháló mellkas halmai itt a dombok –
hófödte paplan alatt a vasárnapi simogatások –
gyerekkorunk törékeny hajnalán
amint tüdőnk légpárnái emelik az égbe,
akár a félénken hullámzó erdőket –
A közelben vesék telepei mossák
a fáradt kavicságyra vetkőzött vizeket.
Patakjaink mormogása örökös
mementó, melyben lüktetve szövi
holnapi mintáit az ember előtti emlékezet –
Nézem a felkarcolt ég sebeit.
Tépett dunyhák rejtekéből bújnak elő
felhők, szoknyák, meredő bércek.
Tüzesen szép asszonyarcok –
kacérak és merészek.
Az ő testük ez a vidék –
szeplőkkel borított lankák.
Villámcsapások alatt szántóföld ázik.
A búzatenger fodraiban vásznat bont egy ember,
arcán pipacsok mosolyával fest.
Napraforgót olt a pipafüst kékjébe.