Bánfai Zsolt versei

Érzés

Hányszor néztem erkélyekről,
kémleltem az eget, a fák tetejét…
és a betonszürke házak közt éjjel
a büszkén égő csillagok erejét.

Szavaidra feküdtem esténként
és nyirkos csend volt paplanom.
Fényben ázott minden álmunk,
bíbor vérem ereidben hagyom.

Árnyékodban sétálok a parkban,
nyomomban kósza levél ballag –
és ott a lugasok között most is
régi csókjaink édes íze hallgat.

Mert az én utcám örökké fényes
és szemedre nyílik ablakom;
hisz’ hol lakom, mindig csend van,
és virágok nyílnak az arcokon.

*

Téli reggel

fehér rongyokba öltöztek a fák
hideg van, csillogó sálként
csavarodtak ágaikra a DNS-spirálok
és vacognak az apró molekulák
lábnyomomban a kéklő ég világít
és a világ ma reggel
hófehér paplan alatt ásít

*

Jégvilág

szirmokban hull alá a perc
csúszkál szállongó apró kristályon
oldott fehér idők úsznak
varjúsereg didereg az ágon
a fakéreg is fázik, csak
egyik fele barna
koccan a lég, mintha
az isten hidege
az ablakokba marna

fagyos szemű halak mosolyognak
jég alatt a tóban
mint rozsdás kilincs nyikorognak
kidobott gyerekek a hóban

messze még az olvadás
isten elzárta a jégcsapokat
unalmában hóból épít
(mintha nem is tudna jobbat)
túlvilági fényes torlaszokat

szilánkokban hever előttem a fagyos táj
szívemben meleg árnyak fáznak
hófehér madarak lógnak a fákon
és a csikorgó szelek is
állig gombolt kabátban járnak

*

Érkezésed hullámai

Jöttöd talán csak szívemet találta el:
célba remegve érő ékkő,
mennydörgő dárda
fényedbe zuhant oszlopaim
poroddá zúztak,
csarnokod vizében sorsommá válva
úsztam feléd, mint
boldog, kétéltű állat
ki megvetést, de megváltást sem e létben talál
ám álma még valóra válhat
vagy szánalmas halál része, mi jő,
tudja, hisz minduntalan ez érzés
mi benne ég, lüktet és tör elő:
pusztíts ha kell hát, csak érezzelek
meddő áramlat tüdőmben
a lélegzet,
mi nélküled múlik el.
Áldásom vagy halálom talán,
de fagyott csontomban a dalom leszel.

Azóta tudom,
érkezésed vihar volt csak:
pusztában tomboló fényes orkán
útjában sejtjeimet tépő áramlat dúlt
íve éles volt és szép,
törékenyen egyszerű, s tiszta
lágy melódia úszott hullámaid
nyomán át a szobán, küszöbön,
aztán keresztül ajtón-ablakon, tájon
ittlétedet a lágy ölelkezés
fényben lengve itta,
és sajgó szívem azóta is
el nem múló
szerelemben
veri, zengi
vissza.

*

Önarckép

lepergett napjaim hegycsúcsán ülök
eldobbant szívhangok a zsebemben
tükrökből lóg le az arcom és
vérszegény szilánkok zörögnek szememben

van úgy, hogy az ember számadást készít
-fényképek hűlt helye elárvult keretben-
de szívembe gyűrött cetlimen is csak
vérszegény betűk bámulnak meredten

terhes, pedig meddő a kor, melyben élünk
lélekhúrokba szőtt paradoxon –
dalomon mégis nemzedékek sora érik
s példát rongyaimban nekem kell mutatnom…

*Első közlés