Barna Júlia: relációk

a követelő szeretet az erőszakos birtoklás
félelmetes idegen elvetendő
magam ingyen adásához
kevés vagyok (kevésbé szent)
a közönyt nem találom
eltűnt a Buddhák mosolyából
ide-oda fordulok
hangtalan kérek
ha kapnék adnám magamat
rohanvást jönnék mosoly-lepelben
kölcsön-örömöket
szakítanak belőlem kamatostól
kifosztottságom bűnössé bélyegez
rajtam próbálja valaki az átkot
rontás-levevő szavakat idézek
ártatlannak vélt múltamból
ha nem elég
azzal büntetem a világot
hogy el sem hiszem
vagy másnak képzelem

*
a kőbunkótól végül eljutottunk a szóig
a fegyverek közt a legélesebbig –
a szavak élesebbek mint a kések –
nem védenek ellene senkit
várak pajzsok menedékek

*
realista lehetnék
ha a valóságba
nem lógnának bele álomfoszlányok
ha az érzések szivárvány-hídján
nem hullanának vízbe
a józan megfontolások

*
válogatás nélkül ölelem az élőlényeket
aztán – Istenről példát ne vegyek –
mégis ellököm magamtól némelyiket
elmulasztom végleg világom megváltását
lendületem az idő ágán fennakad
a várakozás apró csillagai
a mélybe hullanak

*
túl sok szégyen keveredik
a túl kevés örömbe
normális hőmérsékletre estek a lázak
tested ólmosodik hited rongyosodik
szelíd szemeid hidegülnek
vonásaid szögletekbe szigorodnak
arcodon a történet rejtélyekkel teli
mint a prímszámok világa
és a megfejtetlen hieroglifák
de nem olvassa senki el
hiszen már téged sem érdekel

*
vándorolsz az életen át
nem időzöl sehol
nem bámulod kirakatát –
kifacsart varázs –
idegen szívek egymásban vernek
ki lehetne veled
magadnál elégedetlenebb?

*
a tegnapok megették
lényem másnak szánt kenyerét
az idő rágcsál rajtam
szétszórja harapás-sebét
őgyelgek még a sorok között
a jól ismert történetben
fenntartom az elhárító távolságot
a jelentől a múlttól
emlékeim fiókját beszögeztem
körvonalaimat és a remény folytatásait
a jövő – melyre nincs szavam – felissza
kívül van rajtam az élet
amelyre mindig kitérő válaszokat adtam
a csönd végtelenített futószalagján
minden magává formálódik
görcstelen elfogadássá simul
mint ahogy szerencsétlenségek után
helyükre kerülnek a dolgok
már nem akarom kiszámítani
megnyert és elveszített játékaim
negatív előjelű egyenlegét

*
nem hagyom magam kirángatni
fedezékemből a látszólagos egykedvűségből –
vagy nem is akar senki magával vinni –
földhöz lapít örökös józanságom
nem kérezkedem nem tolakodom
az idegenségét sohasem vedlő világba
elhallgatnak a vágyak visszhangjai
összegyűlnek fölöttem
a felhők szelíd vadjai

*
a vendégségnek vége mindenki hazamegy
befüggönyözök éjszakára
elalszom mint a leoltott lámpa
a küzdelem-feladás rezignációja
a vereség mérhetetlen fáradtsága
az önsajnálat mértékegységére átszámítva
még belefér az elviselhetőség
és a halálos kín közötti résbe
az ember végül rábólint a létre
és elmenekül álomhossznyi szigetére

*
a naivitás világcsúcsait megdöntve
a vereségek vittek néha
túl az óvatosság határértékein
„mindent vagy semmit” játékba
a mozdulatlanság védene
de a szellem jó esetben nyugtalan
erőt feszítve emelkedik
önnön magaslatáig
ne ugorj háló nélkül!
óv az óvatosság
gyermek-szívem gyanakodj!
találd meg a tettet és a szót
sok rossz között a jót!

*
a csendélet szétrepül előttem
szirmokra bomlott virágok vitorláznak
változó hátterek előtt
a kompozíció egyensúlya billen
kifordul önmagából
kezeim kosara tartaná
de kicsúszik belőle hátrahagyja
selymét az ujjaim emlékeiben

*
csapong a szó az ismeretlen tájon
kisiklik mint a vonat
mégis messze vezet minden gondolat
nappali erőm sötétül
vonz az éjszaka álom-tartománya
de visszaűz az ébrenlétbe
a megértés vágya

 

*Első közlés