Barna Júlia versei

átalakulások

azzal untatom magam hogy még most is változom
a lehetőségek vagy a hiányuk
nem zárhatnak olyan szűk helyre
hogy ne terjedhessek valamerre
ha falba ütközöm ajtót keresek rajta
be- vagy kijutok a szabadba
most fogok kibontakozni
eltávolítom a külső rétegeket
amit mások látnak
ami nem én vagyok
vagy nem akarok lenni
kizárásos alapon válogatok
ez kell ez nem semmiképpen
érzelmileg túltöltött állapotoktól
eltanácsolnám magamat
félelmeim fóbiáim is fölöslegesek
aki vagyok összerakom
egyúttal meghaladom
nem sodródom
de nem is kapaszkodom senkibe
bölcsebb vagyok ma mint régen
(van ennek valami mértékegysége?)
mégis úgy halok meg hogy hiába mondtam
magamnak és az emberiségnek:
értsd meg végre a szabályaidat
ismerd meg magad

*

aludni

aludni volna jó
eloltani a figyelem kis lámpásait
összehúzni a függönyöket agyamon
de egyik befejezetlen gondolatom a másikba öltöm
és a világ zaja is fülemben dörömböl
régen ismerem már a magyarázatokat
de minden napban az egész élet benne van
minden nap aláhúzom
az egymás alá írt eseményeket
összeadom egyenleget számolok
mindig változik az eredmény
mindig mást jelentenek a szavak
mindig más a történetek súlya
de ugyanazt az egyszerű mesét írom újra
az aranyhalat a tóba visszadobtam
három kívánságom el sem mondtam
a viszonylagos biztonságban
a kiapadt valósághoz zsugorodtam
ha elalszom tündérekkel vagy rémekkel álmodok talán
vagy maradok a valóság talaján
lekötözött képzelettel és az álomba
a külső hangok beleszőnek mindenféle szálat
nem engedem el az éberséget teljesen
tudatom félig nyitott ajtaján
benéznek a sejtelmek
a múltban borzongok
vagy a jövő árnyékában
ettől leszek fáradt
pihenj már – mondom –
holnap vasárnap

*Első közlés

©Nászta Katalin – Amőbák a tenger alján