Barna Júlia versei

a befejezetlen dolgok

csak a befejezetlen dolgok fájnak
s a megválaszolatlan kérdések tárnak
kaput a kínzó hiánynak
csak a végig nem élt érzések kísértenek
a képzelt erények szépítik a képet
és túlzó álmokba csomagolják
a betöltetlen vágyak
végtelenül csak a meg nem értett gondolat köröz
a megfejtetlen titok ösztönöz
ha a pontot ki nem tettük
félbemaradt mondatainkat nem feledjük
visszhangoznak zaklatottan bennünk
vádló hangjukra rezgünk
csak a megold(hat)atlan feladat vonz
gyengeségünk erővé feszítjük
s ha utunkat kudarccal kövezzük
találékony türelemmel mindig újrakezdjük
a folydogáló idővel felvesszük a harcot
mert amit Isten elmulasztott
tökéletessé törekszünk tenni a világot
megváltani vagy megváltoztatni
befejezni nem csak abbahagyni lehet
ha a valótlannak tűnő élet letelt
ez a csapda zár minket magába
ezért éljük nyugtalanul vibrálva
kristály-csillogású létünk lapjait
a semmibe pergő napjait
folyton szólongatnak hívnak
befejezetlen dolgaink szorítanak
kapkodó sietség satujába
a befejezés kétségbeesett vágya
nem enged tiltakozás nélküli békés halálba
végül mégis beíródunk
befejezetlen verseink sorába

*

dráma

színház az élet
játszol vagy csak nézed önfeledten
mese-szőtte bűvöletben
de egyszer azt írják ki neked
már minden jegy elkelt
hazamehetsz

*

hétköznapi óda
– nők ötvenen túl –

szépek vagytok
kifakult szemetek kristálykékje
fény-zománca lepergett lakója béke
a gyöngyfogú nevetések elmaradtak valahol
de szívkarátokat szór mosolyotok
és őszi színeitek szépek mint a lombhullató fáké
amelyekben – túl a virágzás és a gyümölcsérlelés
lebegő másállapotain kiszáradó keringéssel –
felismerni vélitek magatokat
haldokló évszakok szívében éltek
de őrzitek a ragyogást
mint a régi házak festmények borok
az idő és a fény kettős sugárzása
műalkotást teremtett a vázlatból akik voltatok
erősek vagytok
hamuvár-szerelmetek felperzselt menedék
de üszkös romok közt is kiteleltek
a remény egyetlen magjából erdőket neveltek
szemetekben dacos főnix-fények gyúlnak
elégtek és mindennap újra megszülettek
kérve kéretlen segítő kéznek:
felépültök gyengéket védő vasvirág-kerítésnek
bátrak vagytok
rég feladtátok a reményt
hogy a dolgok maguktól rendeződnek
a gyávák óva intenek – nyerhetetlen csatákba mentek –
de ti nem hátrálok mindent mertek
és a győzelemhez lesz elég hitetek
gazdagok vagytok
a nincsetekből is mindig tudtok adni
és a lelketekben nőnek a szeretet
legszebb örökzöldjei
bölcsek vagytok
a csendet nem szaggatjátok ronggyá panasszal
nem pazarlódik a szó
hiányaitok szemébe néztek és tűnődve szóltok:
megvan mindenem – beosztjátok az időt és a pénzt
nem érdekelnek a nagy áron kapható semmiségek
veszteségeitek agyatokba vésődtek
mint a fizetési határidők
de alázatosak vagytok nem akartok mindig nyerni
kenyeretek és álmotok javát megettétek
a vágyakozás és a várakozás nyugtalansága
leülepedett a feleslegessé vált dolgok alján
végleg beköltöztök a mesétlen hétköznapokba
meghúzódtok a tennivalók zegzugaiban
bonyolult tudás domborítja agyatokban az idegsejteket
de kis körötökből becsvágy nem űz el:
létetek egykor veszélyes hullámokon rezgett
amit át- és túléltetek
most parti szikla vagytok mely érti már a tengert
igazak vagytok
a színlelés lehámlott rólatok mint viszkető nap-égés
a látszatokat elhessentitek a valótól
átláttok a hazugságokon
az igazság mint a hűlő láva
megszilárdult bennetek és felvette alakotokat
egyszerűek vagytok és helyénvalók
mint betűkön az ékezet
hiábavalóságok nem érintenek
mint akiket tévedhetetlen iránytű vezet
ösvényt vágtok a világ káoszában
és – mosolygó kariatidák –
tartjátok ha kell vállatokon a terheket
szabadok vagytok
magatokkal fizettetek érte
kinek is tartoznátok engedelmességgel?
a napokról lepattannak a kötelesség abroncsai
sohasem jött megállítani érdemes pillanat
de most engeditek hogy kápráztasson
a lét fájó tündöklése
békések vagytok
mint aki minden kérdésre
megnyugtató választ kapott
és ebben a végső világosságban
kívül-belül látja már a rendet
hagyjátok hogy a hullámok kisimuljanak
a csont-fákon a csontalma-emlékek
maradjanak vagy hulljanak
és ha váratlan vendégként a remény
kopogtat ti mindig beengeditek
távolodtok
apad a jövő a múlt aránya nő
úgy éltek mégis mintha sok holnap jönne még:
ha egymásba hanyatlanak az éjszakák
az idő túloldalára híd-méltósággal átíveltek
hiányotok mint délután az árnyék
észrevétlen nőni kezd