Bibor István: Napraforgó nyílik

Napraforgó nyílik mindenütt.
Ahogy nézed, én is látom újra,
tükör által, a még vágyott világot,
és amíg bírom, viszem magammal,
akárhova űz is majd az angyal.

*

Éjszaka kivégzésemre vártam.
Szólítottak, papírokat lapoztak,
a közelben még egy ajtó csapódott,
s én tébolyult, sürgető rémületben
tipródtam ott: ha úgyis, hát mi lesz már ?!
Álmomban kivégzésemre vártam.
Vigasz nélkül, remény nélkül,
nélküled.

*

Tudom, nem véd meg engem
semmilyen varázslat,
Homérosz sem,
Bach sem, Radnóti sem.
Nem véd meg a mandulák
ágai közt csillanó
türkiz-tiszta tó,
s az Ég sem.
Tükör tükörben, dől rám a sok szilánk:
önmagát teremti szenvedésem.

*

Hívatnak most, láncokon vezetnek
elmulasztott, szétzilált dolgaim,
és nem tudom, mit viszek magammal.
Legyint csak, s elfordul, vagy megüt
a szent Kertből kitaszító angyal ?

Napraforgó nyílik mindenütt.

*Első közlés

©Kiss Andrea