Birtalan Ferenc: Rozsdaszimfónia

és akkor megállok
mert nem tudom merre kell mennem
az utak már nem mutatnak semmi célt
semerre semmi
se erdők se tengerek se otthonok
visszanézek
látom körben minden ugyanaz
se indulás se cél
nézek az égre
képtelen vagyok odaképzelni istent
rég kihúztuk a listákról egymást
és ezredszerre is leszögezem
az egyetlen vagyok
kalapács emlékét zengő üllőacél
hittem
jöttömbe a világ belerengett
de elrezeg a hang az üres csarnokokból
s a sarkokban a pókok éhen döglenek
hallom a vasoszlopokról sír a rozsda
hegyikristály-tiszta rend
a kimondhatatlan bizonyosság
mikor anyám ölébe vett
visszanézek
mindenhol minden ugyanaz
érzem az ölmeleget
fülemben kalapácsok szimfóniája
hogy kiszolgált hetven tél tavasz
végül mind egyedül leszünk az úton
ilyentájt illene okosnak lenni
de nyakamra tekeredik a csönd
értelmét veszi a szónak