Kardos M. Zsöte: Zsongó vigasz

Mezítláb, csúszós évköveken,
nincs kedvem se hátra, se előre,
az elmúlás elől tétovázom.

Felgyűrt ingem hullámai alól
úszik a táj ringó bárkája,
batyum hűsöl a füvön, bogarak
lépkednek lomhán körötte.

Ölemben viszem egyik napot,
a másik után, valahol messze
anyám hangja és rigók
repülnek fekete ruhában.

Harmatot szór a szél szemembe,
sóval hint rég száradt kenyeret,
barna foltokkal idegen kezemért
nem fordul szerelem, hűség
gyolcsaiért nem nyílnak éjszakák.

A felejtés látószögéből, rozsda rágta
rózsák szirmai porladnak illat nélkül.
Hány álmot készül eltemetni az idő,
hány szó marad kimondatlanul?

A lélek remeg, olyan lebbenő, és ijedt,
mint magzatvíztől csepegő csecsemő.
Felhők távolodnak, örök vándorút,
lábamra hajló bársony bokrok alatt,
gyöngypelyhű kényelem lepkéket ringat.

Mennyi még, egy nap, egy év, vagy tíz?
Minden megy tovább velem, vagy nélkülem.
Érzem az időtlen Napot, ahogy simít.
Sugaras dalokat old gyengéden belőlem,
maradjanak, zsongó vigasznak értem.