Butola Zoltán versei

Újévköszöntő

Mögöttünk ismét egy év,
mely eljátszotta kiosztott szerepét.
Utolsó másodpercével
elenyészett a semmibe,
s szétfoszlott vele
életünk, múltunk
egy soha már
vissza nem térő,
megismételhetetlen
szelete.

Úgy indult, mint más évek:
hideg napok, kemények,
majd ránk köszönt a tavasz,
türelmetlen várva
a rázuhanó, forró nyarat.
Peregtek a napok, hónapok,
mint az asztalra állított
becsípett törzsű üveghengerben
a finom szemcsés homok.

Az ősz megfontoltan érkezett,
vigyázva
drága ajándékára,
s meghozott nekem tégedet.
A szerelem úgy csapott le rám,
ahogy eldugott, gyanútlan
déltengeri szigetre
az óceán mélyéből rátörő,
sivító, bömbölő,
rettenetes orkán.
Lerombolta minden értékemet,
megtagadta, kinevette
minden kérésemet,
dobált, cibált, játszott velem,
de rádöbbentett,
hogy most,
ezen az őszön kezdődött
az új életem.

Próbáltam menekülni,
a nyugodt hétköznapokba
vissza-visszatérni,
de ez az érzelem
kisöpört belőlem mindent,
ami értelem,
s nem maradt más,
csak a bódító,
őrülten szépséges
szerelem.
Pótolt mindent:
munkát, családot, filozófiát,
újjászülettem önmagamban,
s benned találtam meg
mindennek az okát.

Szeretlek.
Ezért szeretem az elmúlt évet,
mert ő adott nekem téged,
ezért is fájt megválni tőle,
de nincs tovább, eltelt, vége.

Ma kezdődött az új esztendő,
még tele titokkal, ígérettel.
Ha beváltja mindazt,
amit remélek,
amire vágyom,
s hozzád kapcsolódik
minden álmom,
akkor egymással
boldogok leszünk,
összekapcsolódik végre
az életünk.

Eldönti az új év, a sors vagy a végzet,
Lehet-e a körből evilágon négyzet.

*

A tó partján

Gyönyörűt szeretnék írni neked,
Mi fellobbantja a képzeleted.

Keresem a legszebb szavakat,
Hogy láttassam a mélykék tavakat,
Morc bércek közt hosszan nyúlnak el,
Ha kiáltunk, csak a visszhang felel.

Mint ékkövet az arany foglalat,
Erdők fonják körbe e tavakat,
Ős-fenyvesek titkaikat rejtik,
Ami elmúlt, sohasem felejtik.

Kiválasztjuk a legapróbb tavat,
S eltöltünk ott egy hűvös nyarat.
Kószálunk napestig, kéz a kézben,
A parton és az erdő sűrűjében.

Kapaszkodunk, fel, fel,
Megmásszuk a vén hegyeket,
Tetejükről megpillantunk
Messzi-messzi tengereket.

Majd óvatosan leereszkedünk,
Egymásba fonódik ernyedt kezünk,
Kavics csikorog bakancsunk alatt,
Sohasem őrzi a lábnyomokat.

A tó partján végre megpihenünk,
A lágy, zöld pázsiton levetkezünk,
Mezítelenül futunk a vízbe,
A csillám tájképet ölelve.

A tó tükör-felszíne elenyész,
Mind a meglepett bérc minket néz,
Nem láttak még ilyet e tájban,
Ahogy mi elmerülünk egymásban.

A csend felszakad, az idő lódul,
Valamennyi érzékünk elbódul,
A világ most csak Te vagy nekem,
S neked én. Igen, tudom, Kedvesem.

Kérlek, Tavam! Ne sajnáld sebed,
Majd – mikor kijövünk – beheged,
Addig fogadj magadba bennünket,
Tűrd a sértést, tápláld szerelmünket.

*

Vágy

Megborzongok
a gondolaton,
a következő percben
már a veríték
gyöngyözik
forró homlokomon.
A váltóláz lehet ilyen,
lenn, délen,
a szerencsétlen,
eső-áztatta
trópusokon.

Vágyom rád,
ahogy Cortez vágyta
Montezuma kincsét,
ahogyan Danton,
hogy levegyék bilincsét,
Luther az ő
kedves Bibliáját,
s Kolumbusz
a mesék Indiáját.

Vágyom rád,
ahogy egy férfi
nőre csak vágyhat,
ölelni akarlak,
s csókolni,
harapni a szádat,
nem vagyok képes
uralni e győzelmes vágyat,
s érzem, ha nem jössz,
elsorvaszt, elpusztít lassan
a bánat.

*Megjelent a szerző Megérintjük a végtelent című verseskötetében, a Litera-Túra Kiadó gondozásában, 2019-ben.

©Bögös András -Történet a takarmányrépáról