Fekete Anna versei

KÖLCSÖNIDŐ

Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,
se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,
olyan a poharad szélén az ajkam nyoma. Nyál, unalom, betegség,
förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm?
Intellektusom? Szép bőröm? Verseskötetem?
Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

A gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban
a keménységet – a magányos házakat azonmód ellepik a szellemek.
Fiatal lány vagyok, eladó, így aztán anyám, az öreg színésznő beszél
belőlem.

Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem –
no de vigyük a maradék bort, és szaladjunk innen! A kulcsot
a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,
ahol a parketta is beroskad ennyi búbánat, ennyi szorosan préselt,
halott kalap, halott kesztyű, halott sál alatt.

J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. No de hálátlan
sem vagyok! Megállítom az órákat, és itthagyok
magamból 7241 évet, hogy helyettem emlékezzen.

*

MIKOR MEGÜTÖTTEK

Egyszer ütöttek meg. De nem az ütésre, nem is a fájdalomra
emlékszem, hanem a csengésre, a vészjelre, hogy valaki letört
belőlem egy darabkát. Talán a keresztnevemből az A-t, és ez most
az övé marad, ott lapul a zsebében az öngyújtója mellett, elviheti
magával a túlvilágra is. Tudjátok, meséli, mikor azt a nőt
megütöttem, és én ott majd állok a menny kapujában, zavartan
és névtelenül… Mert megvert nő lett belőlem, és ez a valami,
a saját nevem, jobban fog hiányozni, mint a szüzességem.

Azóta értem meg, mért nem bocsátanak meg a kis népek.
Egyetlen perc alatt bosnyák, kurd, örmény, baszk, horvát,
litván lettem. Mert nem a kés öl meg, nem a méreg –

A rómaiak úgy hitték, a rabszolgák nem tudnak meghalni.
Marad a nevükből valami. Egy kis darab, amit valaha letörtek.

*

ROBBAN

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.

Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

*

GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lám,
áramlik a vér a vezetékekben.
A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.
Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.
Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.

De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

*

Forrás: Fekete Anna – ODA-VISSZA (Fiatal Írók Szövetsége, 2015).