Haász Irén: Agglegény ballada

Egyszem árva ül a bálba’,
érik az ő balladája,
hosszú terem széksorába’
ül a bálba’ szegény árva
legény, vad nők karéjába’;
óh, irgalom atyja, vége!
hej, nyugdíjas nők körébe
vetette nyugtalan vére…

Műfogsorát csattogtatva
indul rohamra a falka;
egyik borát kínálgatja,
más zakót igazgat rajta.
Szempilláját rezegtetve
süteményt négy hölgy töm bele,
s ahogy megszólal a zene,
parketten forognak vele!

Jaj, ez a vén gyerek mit tett!
Egyedül elmerészkedett
oroszlánok barlangjába!
Mint a medvét idomárja
táncoltatja; szegény árva,
csörög már, csörög a lánca;
lelki szemmel máris látja
magát szörnyű rabigában

Vörös ajkak, festett hajzat –
késve jön rá, sárkányfajzat
a kis özvegy szomszédasszony
– eget rá isten rogyasszon –
aki ide csábította,
józan észtől megfosztotta,
s várja most, mint vájárt főte,
agglegények temetője!

Búsan konyul keze-lába,
beletörődött sorsába,
elkábult már szegény pára,
bajszán sütemény morzsája,
vágyik egy kis pálinkára.
Azután csak egy van hátra,
lesz, ami lesz, meg kell tenni:
paphoz, vesztőhelyre menni!