Kádár Sára Hajnalka: Az utolsó esély

/életkép a múltból/

Kíméletlen, sötét diktatúra volt akkor, a 80-as évek Erdélyében. Ötéves kislányát, Szöszit , súlyos betegséggel diagnosztizálták. Az orvosok – felszerelés és szakember hiányában– csak sajnálkozni tudtak. Gyógyítható lenne külföldön, ha kapna útlevelet, mondták neki mindenhol a lehetetlenség rezignáltságával .
Az utolsó klinikán, ahol még a remény szikrája pislogott lelkében, kimondták a rettentő szót, itthon esélye sincs gyerekének az életre . Forgott vele az orvosi szoba, megsemmisülten állt ott. Mázsás súlyként elnehezedő lábait alig bírta mozdítani.
Valahogy kivonszolta magát az orvosi szobából, s magánkívül rogyott le egy padra.
Istenem, miért éppen ő, rikoltott benne a rettenet. Meg kell szereznie az útlevelet, ha térdig kopik is a lába!
Másnap már ott szorongott a Hivatal előtt. Vég nélküli tömeg toporgott már előtte. Korán volt még. Tudta, hogy nem juthat be mindenki , s heti egy alkalommal fogadnak csak. Az ajtó felé furakodott ő is, még szerencse, hogy vékony az alkata. Ahogy kinyitottak, a tömeg sodorta befele. Ezzel volt szerencséje.
Benn sorba formálódott az embermassza. Elkezdődött a várakozás és a beszélgetés. Voltak ott mindentudók, tanácsadók, vészmadarak. Néha az órára pillantott, de az egyhangú nyugalommal rótta a köröket. Ötször ugrott a kis óramutató, amire a hivatali ablakhoz ért. Szorongva adta be papírjait. Jaj, nehogy hiányozzék valami, nehogy rossz legyen! Kiverte a víz, az arca lángolt. Végül megnyugtató arc nézett rá.
– Két hét múlva tessék jönni – hallotta.
Mély sóhajjal szakadt ki belőle a megnyugvás.
A várakozás végtelennek tűnt, de eljött az a nap is. Alig oszladozott a sötétség, a Hivatal előtt állt. Mintha mindenkit ismert volna. Köszöngettek is egymásnak, de szemük az ajtót fogta.
És ismétlődött minden. A tömeg besodorta a váróba, megszólaltak a mindentudók, tanácsadók, vészmadarak, az óra ugyancsak közönnyel tiktakolt, a sor araszolt előre. De a hivatali ablaktól a legtöbben kiábrándultan, keseregve jöttek el. Ilyenkor szánakozóan néztek arra, s az izgalom nőttön – nőtt. A vészmadarak is hangosabban huhogtak. Most ő következett.
– Elutasítva – hallotta a szót, de nem értette.
Csak bámult az ismerős arcra. Mozdulni nem tudott, szólni akart, hangja nem volt.
– Sajnálom, nem kapott engedélyt! – szólt ismét a hivatalnok.
Könnyek gördültek a szeméből.
– Tessék kihallgatásra menni az első titkár elvtárshoz – súgta részvéttel az ismerős hivatalnok.
Nem tudja, hogyan jött el, nem tudja, miként jutott el a pártszékházig. A teste külön életet élt, vitték a lábai. Belépett a nagy ajtón. Meglepődött. Nem voltak sorok, nem volt embertömeg. Rossz helyre ment? Egy kis ablakból valaki rászólt. Akadozva elmondta, mit akar. Nevét, adatait bejegyezték valahová, időpontot kapott.
Kezdett elfáradni a szélmalomharcban. Aztán újból ment a pártházba.
– Két nap múlva jelentkezzék, fogadja a titkár elvtárs – hallotta, s alig hitt a fülének. Arca felderült, meglegyintette lelkét a remény.
Szöszi fotójával, orvosi leletekkel, külföldi kezelés ajánlásával ment vissza. Nem volt tolongás, oda kevesek jutottak be, kényelmes székben várakozott az utolsó esély reményével.
Aztán egy hivatalnokkal kanyarogtak lépcsőkön fel, lépcsőkön le a párnázott ajtóig. Alig pihegte ki magát, behívták. Óriási terembe ért, hosszú asztal mögött elegáns elvtársak, elvtársnők ültek. Középen felismerte a megye első emberét. Hellyel, valódi babkávéval kínálták. Kérdezgették, jegyzeteltek, orvosi papírjait forgatták, majd halkan beszélgettek. A szót nem értette, de valami nyugalom szállta meg. Közel ment hozzájuk, megmutatta Szöszi fotóját, és eleredtek a könnyei.
A titkár elvtárs nem szólt semmit, csak telefonon utasította a Hivatalt, hogy állítsák ki számára az útlevelet. Nem akart hinni a fülének! Mégis maradt egy kis emberség az embertelenségben?
Keze lába remegett. Talán lehetőséget kaptak Szöszivel az életre.