HALK KIS BALLADA

Meghalt az asszony, aki szép volt s akit versben dicsértem én
mondom bizony, meghalt már szegény.
Mint az árva, búsan és sután
egyre sírdogált. Csak sírdogált s letért a földi utakról
örökre egy ünnep délután.
Az enyém volt ő s engemet, mint rózsát viselt a kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát?
Virágot szedett a réteken egy nyárvégi nap alkonyán
aztán sírt és megölte magát.

*

A KÖLTŐ ÖNMAGÁVAL FELESEL

Hej, Kassák Lajos, derék Kassák Lajos
de sokan neheztelnek rád, vicsoritják fogaikat és fenik a késüket.
Miért mondod, kedves és bőkezű hazádban nincs semmi
ami előtt érdemes lenne mélyen kalapot emelni
együgyű képpel hajlongni jobbra, balra
a hála és köszönet nevében.

Hej, egyszer majd megtanítanak kesztyűbe dudálni.
Ahelyett, hogy szétnéznél a börzén, közvetítenél, vagy kereskednél
költeményeket firkálsz, meggyalázva az anyagot és formát
mindenki megvet érte a maga kis értelmével
s hiszi, joggal süti le pilláit, ha rólad van szó.

Hívatlan vendég vagy köztünk és sajnos
nem találsz ki az ajtón, amit annyiszor feltártak előtted.
Menj, mondják, nem állhatjuk szúrós tekinteted
kusza, darabos verseid kellenek az ördögnek
nevetéseddel és konok tagadásaiddal
ne sebezz meg bennünket, akik különben is annyira vérzékenyek vagyunk.

– Minek ez a sok szentencia, no lám csak
vagyok, amilyen vagyok, az Atya egyetlen fia
kényelmes és folyton rohanó, konok és engedékeny egyszerre
dologkerülő a munkások közt, törvénybontó a költők előtt
akiknek nehezen viselem el irigységét és szánom őket
hogy olyan öregen jöttek a világra, s fáradtan üldögélnek
üres kaptáraik körül.
– Öreg vagy már te is, méheid feleszik saját mézüket
s ezért haragos a tekinteted és keserű a szádíze.
– Eljön majd az idő, mikor leültök az asztalomhoz
mézet kanalazni és gyönyörködtök a kiszállt rajokban
melyek az én dalaimat dalolják
a virágzó rétek felett s tükröződve
a csobogó patakok ezüstjében.

*

BALGÁK MEGKÍSÉRTÉSE

Egy szeretetreméltó kortársammal találkoztam ma.
Költő. Valahonnan az északi hegyvidékről származott
s most kigombolt kabáttal és boldogan sétál az
őszben. Mit neki a köd, az erjedő falevelek és a szél,
mely a folyó felől suhan a körutakra? Költő, gondolom
s majdnem szánom őt magamban. Sajnálom kicsit, mint a
rokonaimat, akik hozzám hasonlítanak.

Még itt jár előttem, még hallom a léptei kopogását
s talán a következő pillanatban kibontja szárnyait
s felszáll a magasba. Hogyan múlnak majd napjai
a kék levegőégben? Ki veti meg ágyát? Ki aprít zsemlyét a kávéjába?

A költők mind szegény emberek s kicsit bogarasak is.
Szeretik a magányt, de ha senki nem látja őket, a halakkal
és madarakkal társalognak. Szegénykék. Követem őket, ha
olykor szerencsém van hozzájuk. Tudom, ez a mániám a fegyver
mellyel megölöm magamat s csak követem őket és átveszem
súlyos keresztjüket.

NÉZZÜK EGYÜTT KASSÁK LAJOS KÉPEIT!

Illusztráció: Kassák Lajos