Kovács Gábor: A Sárgahajú

(Kovács József Hontalan barátom emlékére)

Annak idején – pályakezdő koromban – barátaimmal éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk többnyire egymás kertvárosi magánlakásaiban. Ezek a beszélgetések gyakran játékos formát is öltöttek. Első kolléganőm és mentorom, Pongrácz Éva egy írásában így számol be erről: “Általunk kitalált Tao-meséket rögtönöztünk és gyermekeinket bevonva állítottuk minőségi sorrendbe az elhangzott történeteket, majd gyümölccsel, szekszárdi csemegesajttal vagy egy pohár villányi vörösborral jutalmaztuk – ízlése szerint – azt, aki a legtalálóbb mesével jutalmazta meg a társaságot. – Valóban kellemesen teltek ezek a hosszúra nyúló, hétvégi partik, ahol mindenki kedvére fogyaszthatott az összeadott javakból, és kicserélhettük egymással az aktuális munkahelyi pletykákat is. Baráti társaságunk origója ugyanis közös munkahelyünk az ANK, teljes nevén az Apáczai Nevelési Központ volt.
Az ANK-ba én véletlenül kerültem, egy volt csoporttársam, Jandó Péter helye vált éppen üressé, mivel őt fölvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol Gerzson Pálnak, a Balaton festőjének lett a tanítványa. Sokáig nem hallottam róla semmit, aztán kiderült, hogy Wrobel-Jandó Péter néven neves grafikus és festő vált belőle. Sőt, egy idő óta rajzot tanít alma materében, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. A sors játékos rendelése folytán, valószínűleg mindketten jól jártunk. Ő azért, mert mindig is festő akart lenni, én pedig azért, mert rögtön a tanári pályára léptem a gyerekek közé.

*

Éva, a Sárgahajú – ahogyan egykori tanítványai nevezték, pályájának első tíz évét Komlón töltötte el cigánygyerekek körében. Az ő mentora és első jótevője, Koltai Magdolna volt, akinek segítségével jól be tudott illeszkedni a helyi környezetbe, ráadásul egyre gyakrabban vett részt nemzetközi gyermekrajz-versenyeken is. Előttem egyébként ez a korszaka, amikor az ANK-ban találkoztam vele, teljesen ismeretlen volt. Csak később tudtam meg erről érdekes részleteket. Például azt, hogy a gyerekek merő szimpátiából nevezték el sárgahajú cigánynak, miután – köreikben nem vagy csak ritkán tapasztalt – szeretettel fordult feléjük. Bizalmuk egyik jele volt például az, hogy őt is beavatták a “színevés” titkaiba, megosztva vele, hogy melyik szín érdemes arra, hogy megkóstolják, és melyik nem. Ebből, és még sok minden másból, adódóan Éva a szülőkkel is könnyebben el tudta fogadtatni magát, mint más földi halandó, így például akkor is, amikor királynői tartásával családlátogatás címén látogatást tett a városszéli putrikban. Komlót, a kis bányavárost elhagyva Éva a pécsi ANK-ban kapott állást, ahová tanítványai közül is sokan követték, az itt épült új lakótelepen ugyanis sok cigánycsalád kapott lakást, miután a környező cigánytelepeket felszámolták. Ebben az időben kijárt a Pécsszabolcsi Általános Iskolába is, ahol szövést tanított az ottani cigánygyerekeknek. Szóval sok minden kötötte a cigánysághoz, amit itt ugyan nem áll módomban mind felsorolni, de történetünk szempontjából az eddig leírtak is elegendőek.

*

Sárgahajú polgári családból származott. Édesapja Pongrácz Tibor, ügyvéd volt, aki rendkívüli népszerűségnek örvendett a városban. Ötven éven át rótta a Király utcát lakása és az ügyvédi iroda között, sűrű kalapemelgetéssel köszöntve a járókelőket. Elválaszthatatlan kísérője volt bátyja, Dr. Pongrácz István bíró. A testvéreket a pécsiek “pongácz sisters” néven emlegették. Tibor vagy “Tibka” népszerűségét szakmai tudásának, emberségének és humorának köszönhette. Sokácok, svábok, cigányok, kisemmizettek és gazdag emberek igazát képviselte lelkesen és eredményesen 1989-ben bekövetkezett haláláig. Bátyja, István azonban végül elvesztette a bírói állását, s gyógynövényszakértő lett, mert egy koncepciós perben nem volt hajlandó rossz ítéletet hozni.
Éva gyakran emlegette nekem apját az ANK-ban is. Az egyik hozzá kapcsolódó élményét különösen érdekesnek találtam. Az ő szavait idézem egy később megjelent írásából: “Édesapám hatalmas íróasztala mellé bújva figyeltem a hozzá érkező ügyfelek lábát, a sokác asszonyok bütykös harisnyáit, hófehér alsószoknyáik hópehelycsipkéit, a cigányasszonyok szegedi papucsait, a sváb férfiak és nők kötött tutyiját és az úriasszonyok kecses körömcipőit. Miközben békaperspektívából figyeltem a világot, hallgattam azokat a fantasztikus párbeszédeket, melyeket édesapám folytatott ügyfeleivel.” – A hatalmas, sötétbarna íróasztal abban az időben, amikor Éva még csak kislány volt, bizonyára már öreg bútordarabnak számított az otthoni környezetben, rajta és körülötte a sok érdekes – ki tudja, mire való – tárgy, így a falakon sorakozó festmények vegyes társasága is egyöntetűen a biztonság érzetét volt hivatott erősíteni. Ez a zavartalan nyugalom, ami Éva számára sokáig a családi fészek kivételes kényelmét jelentette, apja halála után egyszerűen szertefoszlott.

*

A gyerekekkel való jó kapcsolatnak Sárgahajúban mély gyökerei voltak. Egyrészt ő is egy nagy gyerek volt, másrészt pedig volt egy érdekes tulajdonsága, mégpedig az, hogy kimondva vagy kimondatlanul is érzékeltetni tudta, hogy rá nem érvényesek a szokásos társadalmi normák. Mert másnak lenni, különbözni elsőrangú kötelesség. Ez pedig csodálatos módon hatott a kamaszkorba lépő gyerekek lázadó hajlamaira is. “Ő, a mi emberünk” – gondolhatták joggal és szent meggyőződéssel. Ennek az egymásra találásnak szellemi gyümölcse lett aztán a közös falfestés. A cigánygyerekeknek rendkívül fontos volt a közösség. Éva elmondása szerint a közösség vezéregyéniségei a „varázslók” voltak, akik tudtak és szerettek rajzolni meg festeni. Ők voltak az igazi főnökök. Az alattuk lévőket, a szakértőket „előrajzolóknak” nevezték, míg a kisebb feladatok végzőit „kismestereknek” hívták. A gyerekek között tehát működött egy egészséges rend, mely fenntartotta a közösséget. Éva szerint: “Mindig volt vezető, mindig voltak vezéregyéniségek, akiket valamennyien elfogadtak. Az elfogadás pedig az értékrenden alapult. Akit vezetőnek elfogadtak, az volt a legtalpraesettebb, legügyesebb és legtehetségesebb köztük. Ezek a tulajdonságok általában társultak a tehetség szerénységével és humorával. Nagyképű, humor nélküli gyerekre nem hallgattak volna.”

*

Egyszer megvicceltem a Sárgahajút. Londonból címezve hamis meghívót küldtem neki egy Nemzetközi Cigányfesztiválra. Sőt, még ingyen repülőjegyet is kilátásba helyeztem számára, amennyiben igent mond a meghívásra. Az ötletet egy korábbi nyaralásunk adta, amikor is két hetet töltöttünk kedvenc városomban, és szállásunk az East Acton-beli Tent City-ben volt. Ez utóbbi valójában egy több focipálya nagyságú kemping London nyugati, Hammersmith and Fulham kerületében, bérelhető vagy szabadon fölverhető sátrakkal, és persze kiváló helyszíne bármilyen szabad ég alatt rendezendő fesztiválnak. Ehhez jött még, hogy cégjelzéses levélpapírral is rendelkeztem, “Tent City”, azaz “Sátor Város” felirattal. A meghívó szövege körülbelül így hangzott: “Pongrácz Éva Asszonynak tisztelettel! Kedves Éva, szeretettel meghívom Önt az ez év júniusában (június 11-18.) Londonban rendezett Nemzetközi Cigányfesztiválra, és egyben felkérem egy műhelyfoglalkozás megtartására is. Amennyiben elfogadja a meghívást, ingyen repülőjegyet biztosítunk az Ön számára. Kérem, postafordultával jelezze részvételi szándékát.” – Amikor idáig jutottam, már csak egy aláírás hiányzott. Igen ám, de kinek a nevében írjam ezt a levelet? Mindenképpen egy tekintélyes személy nevében szerettem volna küldeni ezt a meghívót, úgyhogy ideje volt kivágnom a rezet. Egy amerikai költői antológiában kiszúrtam a következő nevet: Lui Bogan. Ez az, kis áthallással, Bogdán Lajos. Most már csak a rangja hiányzott az emberünknek, gondoltam hát egy nagyot – Anglia vajdája! Megvan.
A levél annak rendje és módja szerint elment a megadott címre. – A hatás leírhatatlan volt. A Sárgahajú lázba jött. Gondolom, különösen akkor, amikor az ismeretlen meghívó nevét ízlelgette magában: Lui Bogan, Anglia vajdája.

*

Természetesen megkaptam méltó büntetésemet, a KÖJÁL-nak (értsd: Közegészségügyi-járványügyi Állomás) kellett székletmintát adnom egy ismeretlen járvány veszélye miatt. – Ez volt Éva büntetése, amit valahogyan elintézett nekem személyes ismeretségei révén. Szerettük ugratni egymást! Utólag mindketten csak nevettünk rajta, mint egy furcsa keleti mesén. És ez így volt rendjén.
Ugrok az időben, hogy idézhessem Éva egyik negatív tapasztalatát, amit ő maga írt le tanulságul azoknak, akik a hátrányos megkülönböztetés igazságtalanságával és alantasságával még tisztában vannak: “Pedagógiai gyakorlatomban számtalan máig érthetetlen emberi gyarlósággal találkoztam. Az egyik legtehetségesebb tanítványom a cigánytelepről eljutott Zánkára és más külföldi tehetséggondozó táborokba. Minden alkalommal nyereményekkel és elismerésekkel tért haza. Egyik alkalommal a nyeremények mellé egy bőröndnyi szép ruhát és gyerekjátékot is kapott egy zánkai anyukától, akinek a kislánya már kinőtte a ruhákat és a játékokat. Ki tudja, hogy milyen hírcsatornákon keresztül kapta meg az információkat az iskola és az igazgató, aki az évnyitó ünnepségen több száz gyerek és számos tanár előtt hirdette ki, hogy az iskola tanítványa szégyent hozott a városra és az iskolára, mert Zánkáról lopott ruhákkal, játékokkal és táskarádiókkal tért haza. Máig sem tudom, kiktől vagy kitől indultak a rágalmak. Igazolások sorát kellett beszereznem, hogy a következő iskolai gyűlésen az igazgató visszavonja az évnyitón elhangzottakat. Természetesen az érintett gyermek helyzetén nem sokat enyhített, hogy később nyilvánosan „tisztára mosták”. Jó ideig megbélyegezte a közvélemény, és csak egy rajztanár állt ki mellette. Otthon sem kapott valódi támaszt, hiszen hat testvére közül ő volt a legidősebb, édesapja rendszeresen elvette tőle a pályázati nyereményeit, hogy a kocsmában eladja, vagy alkoholra cserélje azokat.”
– Nekem minderről Kovács József Hontalan, mohácsi költő barátom látnoki erejű verse jut eszembe:

megtorpanások
várakozások
magamhoz költözés
vers és próza hülyülés nélkül
országellopás
hontalanul
mekegj csak jólétre ítélt köpönyeghóditó
cellaforgás Boris Salamaha
gyönyörű bibliai Templomával
időtlen kép
emigrációfreskó
Jézus Krisztussal

*

Talán furcsa, hogy ezt így kimondom, de Sárgahajútól megtanultam azt, hogy az életünk, ha akarjuk, ha nem, tele van kérdésekkel. A sok kérdés között azonban van három olyan, amit semmiképpen nem lehet megkerülni. Ezek pedig történetesen egy varázsló festő, Paul Gauguin rendkívül kényelmetlen és lázadó kérdései: “D’où venons-nous? Que sommes-nous? Où allons-nous?”, azaz “Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?” – Bevallom, ezekre a kérdésekre nekem a mai napig nincsenek pontos szóbeli válaszaim. Ellenben sokszor éreztem és érzem úgy, hogy már maga a kérdezni tudás több, mint amit ezekre a dolgokra vonatkozóan egy esetleges válasz valaha is adni tud.
– Van egy csodálatos tájleírás a komlói cigánytelepről, ami Éva Madarakból lettünk
című könyvéből származik, ezzel zárom soraimat: „A hatvanas években százharmincöt kunyhó volt a telepen, és csupán egyetlen közkút. A kunyhók gombacsoportja mögött a hallgatag, földillatú erdő, fönn a magasban a röpködő madarak és a súlyosan csattogó csillék sora, lenn a mélyben pedig a gomolygó, kénszagot okádó meddőhányó. A hely mintha esszenciája lett volna a létező világ végleteinek, az aranysárga tágasságnak, a szétszórt ürülékek bűzétől és az anyatej illatától telített földiségnek és a mélységnek, a kénszagú bányasötétség titkoktól terhes teljességének.”

*Első közlés