Kovács Gábor: Mindent a maga súlyán

Tíz éves koromtól jártam a Pécsszabolcsi Általános Iskolába, ez nagyban meghatározta akkori életemet és elképzeléseimet. Itt történt az egyik rajzórán, hogy rajztanárunk, Nádai Imre, az ókori görög szobrászat remekeinek képeit mutogatta nekünk – mondván, hogy tanuljunk valami művészettörténetet is – csodás férfi és női aktszobrokat, melyeknek a nemi szerve is jól látható volt, mi persze csak ez utóbbin kuncogtunk egymás között, hogy miféle művészet az ilyen, ahol közszemlére tétetik a férfiak és a nők micsodája. Kaptunk is Nádaitól rendesen. – Disznók, nem érdemlitek meg, hogy az ember igazi művészetről beszéljen veletek – harsogta erős hangján a fejünk fölött. Nem is mutatott többet semmit a rákövetkező négy évben ebből a furcsa kincsestárból nekünk. De mint ahogy a közmondás is tartja, a fejétől bűzlik a hal. Az igazgatónk, egy Istvánder nevű ember volt, szakasztott olyan karakter, akár egy maffiafőnök, a szünetekben az irodája előtt kellett felsorakoznia a rossz gyerekeknek, egyszer csak kijött bentről, mint egy dúvad és lepofozta az összes várakozó rossz fiút – lány tanulót sohasem láttam ott – majd ahogy jött, szó nélkül, vissza is ment az irodájába. Szűkebb baráti körömben elhatároztuk, hogy ha felnövünk, eltesszük láb alól az egész családjával együtt, szerencsére ez csak afféle gyermekkori sötét fantázia maradt. Nyolcvanegy éves korában halt meg békés körülmények között.

*

Az első komolyabb tanárom a festő, később művészettörténésszé vált Padur József, nem tartozott az iskolánk tanárai közé, sőt, attól távol, abban a városrészben élte le az életét, amit – sajátos hangulata miatt – szokás a “pécsi Tabánnak” is nevezni. Ez azonban csak az útikönyvek féligazságai közül való bölcsesség, valójában nagyon is önálló, karakteres városrészről van szó, aminek eredeti neve: Tettye, ami a népnyelv szerint a török “tekke” (kolostor) szóból származik. Pandur, saját elmondása szerint, ő afféle régi ember, aki szinte egyedül maradt tanúja a környéken megfordult és mára mintegy köddé vált, másvilágra költözött embereknek. 1939-ben a hasonló nevet viselő Tettye utcában született, s mintegy hét évtizeden át – kisebb-nagyobb megszakításokkal – figyelte, vizsgálgatta a maga művészi eszközeivel ennek a kis külön világnak az életét. Ez a táj tehát fokozatosan, mintegy észrevétlenül ivódott be Pandur sejtjeibe, megalapozva később kibontakozó festészetének alapmotívumait.

Akkoriban, amikor én először találkoztam vele, már több mint másfél évtizede a Pécsi Tanárképző Főiskolán tanított. A pécsszabolcsi Puskin Művelődési Házban tartott rajzszakköre, bátran mondhatom, abban a közegben szinte missziós tevékenységnek számított. Ebbe a szakkörbe jártam én is nagy lelkesen kamaszkorom elejétől fogva, aminek aztán rám nézve sorsfordító következményei is lettek. Pandur nagyon jól értett ahhoz, hogy úgy motiválja, ösztönözze az embert, mintha nem is motiválná. Jellemző vonása volt továbbá a “gyengéd irónia” és a derűs, szinte önkéntelen mértéktartás. Összességében olyan volt számomra az ő egyénisége,  mintha egy másik bolygóról jött volna.

*

Hogy hol van ez a másik bolygó? – Számít valamit egyáltalán? Úgy érzem, nem is a helye a fontos, hanem a hangulata, a légköre. Politikailag akármilyen sötét korszakban is nőtt fel Padur, nem sok nyomot hagyott rajta, ő a művészet szent szabadságában és annak egyetemes törvényeiben hitt, legyen szó akár az ókori Egyiptom művészetéről vagy a XX. századi művészet valamely irányzatáról, a köztük lévő hatezer év csak formai szempontból jelentett számára különbséget, művészetelméleti szempontból szinte semmit. Elképesztő, hogy még az úgynevezett szocialista realizmust is képes volt ilyen szemüvegen keresztül látni, tehát nem az ideológiai, hanem a művészi kvalitások felől megközelíteni.

*

A Pandur által képviselt világot, pontosabban ennek a levegőjét érzékelni valóságos felüdülés volt számomra, ahonnan én jöttem, ott egészen más törvények uralkodtak. Ez persze így túlzás, nem voltak ezek törvények, csak törvényszerű kényszerűségek. De térjünk vissza Pandur rajzszakkörére. Ez a kis társaság a tagok életkorát és foglalkozását tekintve is vegyes csapat volt, a szó nemes értelmében amatőr alkotókból állt. Hivatalosan a következő volt a szakkör célkitűzése: “Olyan műhelymunkát kívánunk végezni, amely szakmai műveltséget ad, vizuális fogékonyságot alakít ki, nyitottá tesz művek befogadására, különös tekintettel a kortárs művészet megismerésére.” A gyakorlatban Pandur két dologra ügyelt, ebből az első az volt, hogy igényes munkák kerüljenek ki a kezünk alól. A második alapelv ezzel összhangban az volt, hogy messze kerüljük el a művészkedést. Nagyjából tehát ennyi volt a szakkör gyakorlati programja, de ez, hihetetlen egyszerűsége ellenére, bőven elegendőnek is bizonyult. Egy alkalommal Nádai, az iskolai rajztanárom is meglátogatott bennünket. Pandur kettőnk között állva megkérdezte Nádait, hogy ismerjük-e egymást? Mármint ő meg én. Nádai csak ennyit mondott – erre világosan emlékszem – hogyne ismerném, én faragtam belőle embert – ledöbbentem azon, hogy honnan veszi a bátorságot ekkora hazugsághoz?

*

Az általános iskola befejezése után a Komarov (ma Babits) Földmérő Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat, Pandur szakkörét azonban továbbra is látogattam. Ez utóbbi volt a szerencsém. A geodézia, azaz a fölmérés ugyanis csak kitérőnek bizonyult számomra. Viszont érdekes módon a szakkör volt és maradt az a szellemi közeg, ahová tartozónak éreztem magamat. Így kerültem aztán a szakközépiskola után a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahol Pandur lett a rajztanárom. Mindezt csak azért írom le itt, mert jó példának tartom arra, hogy érzékeltessem a tényt, hogy akkoriban ez még nem okozott különösebb gondot, viszonylag könnyen léphetett az ember egyik kasztból a másikba (szakközépiskolából főiskolára), ma már ez nem jellemző. Az ezt követő, tanárképzőben eltöltött, időszakot, röviden úgy értékelném, hogy itt alapozódott meg bennem lényegében az a személyiség, akivé csak később váltam. Pontosabban itt találtam meg azt az utat, amin ma is járok. Mivel azonban ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ezt az időszakot itt nem részletezem.

Később, miután tanárként kezdtem el én is dolgozni, Pandurral való kapcsolatom hirtelen megszakadt, s más irányt vett az életem. Ennek ellenére, mint első, valóban ösztönző, szellemileg is motiválni tudó tanáromat, továbbra is számon tartottam magamban.

*

Emlékszem, miközben első alkalommal Rippl-Rónai József személyes visszaemlékezéseit szemezgettem, akár egy szerzetes a dióbarna rózsafüzért, furcsa módon annak a szabadságnak a levegőjét éreztem, amit annak idején Pandur szakkörében. Ez az érzés olyannyira felerősödött bennem, hogy már-már kezdtem valamiféle titkot sejteni e különös egybeesés hátterében. Az első meglepetés akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy Pandur könyve, A másik Rippl-Rónai, nem is Józsefről, a festőművészről szól, hanem valójában testvéröccséről, Ödönről. Műfaját tekintve pedig nem más, mint egy tudományos igénnyel írt monográfia. Felvetődik a kérdés, miért nem a festőművész Józsefről írt Pandur, s miért éppen a mellékszereplő testvéröcs, Ödön kötötte le a figyelmét. Persze ez utóbbi is érdekes figura, hiszen vasutasból, állomásfőnökből lett műgyűjtővé, festő bátyja életművének legalaposabb dokumentátorává, aki még a szalvétára rögtönzött Rippl-Rónai rajzokat is gondosan megőrizte.

– Mégis, miért Ödön és miért nem József? – Talán azért, mert Pandur Ödönben találta meg azt a figurát, akivel a leginkább azonosulni tudott, akihez a legközelebb érezte magát, s ez, bármilyen furcsa, nem az alkotó zseni, Rippl-Rónai József, hanem sokkal inkább a művészet térítő misszionáriusa, az extravagáns, magát széles látókörűvé művelő, a művészetben szinte vallásként hívő Ödön. Egyébként Pandurt már régóta foglalkoztatta ez a téma, 1985-ben a Budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen védte meg Rónai Ödön – Adalékok Rippl-Rónai József munkásságához című bölcsészdoktori értekezését. Az akkori Dunántúli Naplóban erről a következőt mondta: Doktori munkám tulajdonképpen annak az adósságnak a törlesztése, amivel a magyar művészettörténet és múzeumi élet tartozik a múzeumszervező Rónai Ödönnek.

E mellett persze számos előadást tartott Rippl-Rónai Józsefről is, sőt relikviaként őrizte a festő “emberi” tárgyait, lásd néhány kézzel írt magánlevél, a szép sublót és a mandzsettagombok (!), amik a művész hagyatékából rokoni kapcsolatok révén kerültek hozzá.

*

De van itt még valami, amit érdemes megemlíteni Pandurral kapcsolatban, nem tagadom, hogy bennem éppen ez a “tanítása” vert mély gyökeret. Akár hangot adott ennek, akár nem, de mindig sugárzott belőle a meggyőződés, hogy érdemes mindent a maga súlyán kezelni, sőt az önismeret terén érdemes behatárolni, bemérni magunknak azt a területet, amelyben felismerjük a saját helyünket, s ahol aztán mindenki a maga egyéni módján eredményesen tud tevékenykedni. Ez az ő szemében nem valamiféle lefokozást jelentett, ellenkezőleg, a világban lévő helyünk megtalálását. A dilettantizmus legjellemzőbb jelének ugyanis azt tartotta, ha valaki – önazonosság hiányában – elszáll magától. Azaz többet hisz magáról, mint ami.

*Első közlés

 

 

1 hozzászólás

  1. Köszönöm, jó volt olvasni ezeket a gondolatokat. Pandúr József régi kedves ismerős, rendkívüli személyiség és egy kedves ember.

Comments are closed.