Ványai Fehér József: A Ladányi-legenda él

Berzevizi Zoltán előadói estje a szépséghuligánjáról

A művészet nem olimpia vagy távolugró verseny, itt, ha osztanak is díjakat, azért minden alkotónak van egy hivatalos elismerésektől független értékelése. Nos, nem tisztem (és kedvem sincs hozzá) a Tűztánc nemzedékének ismert íróit, költőit – sem a jelenben, sem visszamenőleg – rangsorolni, csupán annyit bátorkodom állítani: Ladányi Mihály neve nem akar kikopni az irodalmi köztudatból. Ha népszerűsége nincs is azon szinten, mint mondjuk a hetvenes évek elején volt, amikor egyértelműen az ország egyik legnépszerűbb költőjének számított, azért szerencsére viszonylag gyakran találkozni a nyilvánosságban műveivel. Úgy látszik, „Miska” megint kifog a hivatalos ítészeken, művészettörténészeken, annak idején éppen sajátos társadalomból való kivonulásával alapozta meg saját túlélését – paradoxon, de korai halála ellenére. De mi lehet a titok? Túl minden „akkor és most” közéleti párhuzamon, melyek túl könnyen kínálják magukat, baloldali reneszánszról pedig aztán végképp nem beszélhetünk, nem lehet más magyarázat, mint hogy a ritka, eredeti tehetség képes reprodukálni önmagát.

Ladányi Mihály költő legendája, ha nem is beszélhetünk Ladányi-reneszánszról vagy sokadik (immáron sajnos csak posztumuszként szóba jöhető) életmű-virágzásról, de él. Ez volt a benyomásom Berzevici Zoltán zenés irodalmi estjét nézve és hallgatva Gyomaendrődön, az OMart Könyvesboltban, amely Molnár Albert és Oláh Gizella tulajdona.

Hogy miért éreztem úgy, hogy Ladányi dicsősége nem veszett ki, csak némiképp átalakult? No, nem afféle gyakorló voluntaristaként gondoltam ezt, aki hajlamos felhők fölött járni és a költészetet úgy látni, hogy az a XXI. században majd alkalmas lesz világmegváltó eszmék kihordására – bár a jó költészetre nyilván most is szükség van és lesz.

Hanem (egyebek mellett) azért láttam a Ladányi-legendát feltámadni, mert vagy félszázan ültünk a kisvárosban e szombat estén a 22 éve halott költőt megidéző Berzevici Zoltán előadásán, aki pompás gitárjátékkal és érzékletes énekmondással kápráztatta el a nagyérdeműt, valóban elébünk varázsolva az összetéveszthetetlenül „ladányis” hangulatot. Ahogy műsor közben oldalra sandítottam és előre-hátrafelé füleltem, azt tapasztaltam, hogy a korban vegyes összetételű közönség tagjai mosolyognak és nevetnek, örömest tapsolnak, szemmel láthatóan jól érzik magukat. Valljuk csak meg, mai világunkban egy irodalmi esttől ez nem kevés, sőt.

A dunántúli, Veszprémhez kötődő Berzevici ladányis szellemisége és stílusa jól megélt, értő fülekre talált az alföldi, Körös-vidéki hallgatóság soraiban, és ez nyilván nem a véletlen műve, hanem tételemet (Ladányit nem felejtették az irodalmat kedvelők) erősíti. A gitáros-énekes alakja mögött képzeletben felsejlettek a Ladányi-igricek, akiket a tréfa kedvéért most csak én nevezek így – azokat értem alatta, akik tesznek is azért, hogy a „szépség huligánja” olykor gunyoros, olykor magasztos költeményei ne hulljanak ki az emlékezetből. Vitéz Ferenc Debrecenben, az Ezredvég szerkesztősége, az Irodalmi Epreskert, a Versmondó, a Tekintet, Berzevici Zoltán Veszprémből, Barna T. Attila, s még legalább tucatnyi költő (s a sor még folytatható lenne) kiérdemelte a tiszteletbeli Ladányi-igric címet és rangot. Különböző világfelfogású emberekről van szó, vagyis az élő Ladányi-legenda kapcsán nem beszélhetünk arról, hogy itt valamiféle Che Guevara-féle nosztalgia éledne újjá.

Hát akkor micsoda? – kérdezhetné bárki joggal. Szerintem a műsor nézőiként annak voltunk tanúi, hogy az eredetiség legtöbbször megtalálja híveit, a tehetség nem vész el, hanem újracsomagolva ismét áruba bocsátható.  

Arról nem is beszélve, hogy Berzevici Zoltán jól gitározik, nála szinkronban van vers és zene. Gesztusai passzolnak a Ladányi-műveket jellemező frivolsághoz, a klasszikus védjeggyé vált iróniához: Berzevici a gitározás és éneklés mellett gyakran összezárt szájjal utánozza a trombita hangját, fütyül és fütyörészik, kézzel veri a taktust a gitárdobon.  

A zenész és énekes tehetséggel válogatta össze az anyagot, örömmel fedeztük fel megint a legismertebb Ladányi-opusokat (Kedvesebb hazát – Helyzetdal – Agglegény esti védőbeszéde, és így tovább), és szívesen csodálkoztunk rá a régen hallottakra/olvasottakra. A közönség vette a lapot, a szerelmes verseknél álmodozott és nosztalgiázott, a jellegzetes humor pedig mosolyt csalt az arcokra.

Persze, azért az igricek sorsa sem fenékig tejföl, Berzevici Zoltán megrótta a kis magyar show-bizniszt, mondván, hogy csak ritkán vevők az értéket is felmutató irodalmi estre. Az igaz, hogy programjával ő már felléphetett Kapolcson és a Szigeten, cd-je jelent meg és jár zenész-olvasó estekre, azért a „kultúracsinálók” részéről messze nem esik annyi figyelem Ladányira, mint amennyit megérdemelne. Tudomásul kell venni, hogy a média uralma, a mobil és az internet, a Facebook világában, a XXI. század második évtizedének vége felé ennyit ér a költészet, a megzenésített magyar vers? Nos, hát ez az, amibe sohasem szabad beletörődni.

Ladányi tudott valamit, amit csak kevesen: elfogadta a szakma, mert a megfogalmazás minősége és a verstan tökéletes ismerete még azt is kalapemelésre késztette, aki különben szubjektíve nem kedvelte őt, másrészt a maga idejében hihetetlenül nagy népszerűségre tett szert a verskedvelők körében.      

 Az igaz, hogy Ladányi költészete sohasem volt a kánonrésze, újbóli kánonképzésre pedig nincs lehetőség, talán szükség sem. Deérhet-e el költő annál többet, minthogy évtizedekkel aktív működése után issokan kedvelik költészetét? Aligha. Most kamatozik, hogy annak idején Ladányi „úttörőmunkát végzett a költészet deheroizálása terén”, humora és szerelmi lírája nem avasodott meg, s ő maga sem akar kimenni a divatból.

*Első közlés