A csónak és a part menti árnyék

Árnyékod a tó tükrén megcsillanó Nap arca,
tested csónak, két karod szélben úszó vitorla.
Szép hangod akár a sebes patak csobogása,
a szél megbolondul, vadítja ajkad varázsa.
Fény-hajad, akár a tűz, lobog a vad viharban,
aztán tovaúszol az üdítő, lágy habokban.
Ha megpihensz, két gyöngykagyló zárja le szemed,
s mint szárnyai az elalvó madárnak, kezed.
Elalszol, s a vén Hold csak téged néz, hallgatag.
Az éj a takaród, körbeteker, akár egy szalag.
Csillagok fénye a füledbe álmaid súgja,
s a rohanó hullám is e álmokat zúgja.
Én csak, mint néma árnyék a boldog fényt követve,
megrogyva lépkedek a part menti nagy kövekre.
De ott a harmadik, az égbolt, ezüst trónon ül,
vagy egy ezüst csónakban, mely el soha nem merül.
Egyszer a sötét, gyáva árnyék is megpihenne,
üdítő, lágy habokban, ezüst csónakban ülve.
Vágya kitartó, egy messzi csónakot követve,
könnyek közé temetve, de szeretni szeretne.

*

Évák

Csupán egy jó kávét akartam,
nem azt, hogy oltsam örök szomjam.
Utána mégis arra kértem:
tudod, a bélyeggyűjteményem.

Szakadt póló, valami reklám,
hogyishívják kávé a nagy szám.
A tükörbe olvasom: évák.
Feliratok: ostobák, bénák!

Jut eszembe: ő Szabó Éva.
Az előző is, a kis léha
Éva volt, meg anyám neve is.
A kávé igazi, nem hamis.

A nő mehet, míg kávém meleg.
A gondolat rég bent szendereg:
Melyik Éva főz nekem kávét?
Csak neki a gyűrűt, anyámét!

*

Pietà

Nélküled halál,
de Veled exhumáció.
Minden éjjel elítélnek,
s minden nappal feltámadunk.

Csonttá fagyott,
görcsösen egymásba kapaszkodó kezek:
Te és én.

*

Hiába vártam az estét

Én a kihalt szót szerettem,
vágyam volt a nem lehet.
Néha szíveket sebeztem,
vagy koncként dobtam testemet.

Nem adta csak úgy szerelmét
szép asszony, ki izgatott.
Hiába vártam az estét,
vad sakál-magány szaggatott.

Erény volt nekem a bűnük,
büntetésük jutalom.
Szép ábránd volt csak szerelmük,
csók-álom alvó ajkamon.

*Első közlés