Nagygyörgy Erzsébet versei

Örökre megfosztottan

Szívverésemnek halkuló akkordjait
nyeli az anyátlan éj,
s bennem visszhangzik
az égiek elgyötört seregének sírása.
A csillagok tűleveles ágain
hiába tör meg a holdfény,
ha tőled örökre megfosztottan
kell éljem árva életem.

*

Lopott lángolás

Valami szerelmi mágia
zsongítja viharra lelkemet.
Bolondos, hangos kis lázadás
tombol e szívben most legbelül.

Szétrepeszt, feszít már a vágyam,
a méla estbe új színt kever.
Tarolva kínomat, kéjt ígér,
lehűtve a lopott lángolást.

*

Ez itt az utolsó versem

Hát ez itt az utolsó versem,
amit a lantom tán eldalol.
Nincs már, ami a mélybe hatol,
csillag se lesz, egyetlen egy sem.

Nem szállok hűs hegyfokok fölött,
szárnyam nem simítja hetyke szél,
fenyves erdő többé nem mesél,
szívem bús, lelkem elköltözött.

Köröttem sündörög a sakál,
megzavarva álmomat éjjel,
szerelmem is hiába kérlel,
s kiégve talál rám a halál.

*Első közlés

1 hozzászólás

Comments are closed.