Novák Imre: Meditatív élménytörténetek

költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát

Ha röviden szeretnénk bemutatni, akkor így fogalmazhatunk: Kemenczky Judit orientalista, költő, műfordító, festő. Budapesten született 1948-ban és 2011-halt meg. Férje Bakucz József költő volt.

Ha belenézünk az életébe, meghatározó pont, hogy 1970–72 és 1976–78 között az ELTE bölcsészeti karának hallgatója volt, 1974-ben Pilinszky János ajánlásával mutatkozott be a Ne mondj le semmiről-antológiában. Istenem, milyen nehéz előszót írni egy fiatal költő versei elé! Kivált, ha tehetséges – írta róla.

Kemenczky Judit versei többdimenziós, áradó kép- és szabad versek, a belső intenciót erősítő sokféle kulturális utalással; a buddhista filozófia tanaira épülve izgalmas, tevékeny, mai sorsot mintáznak. Műveiben is föllelhető a kétértelműség, a nyugat-kelet, Távol-Kelet értelmezése és egybeszövése, ami hipnotikussá teszi a szövegét. Elszakad a valóság gravitáció-tömegeitől. Tornyosuló hegyláncok éjkék látomásait írja. A látszólag nem összefüggő események párosítása a zen mesterek csodálatosan különös koanjait idézik a szürrealisták lebegésével, de az értelem számára is megragadható módon. Érzelmi képzelőerő jellemző rá és az élményeket megélő és értelmező képi kifejezésmód használatát figyelhetjük meg nála, mint a megfordulás pillanatában a csönd sűrű fátyolszövete borul a Látó szívére.

Szövege formailag is különleges. Nem csak a szóvégeken választja szét a szövegeket, hanem szívesen szakít el betűket, hogy szabadon éljenek az írásában. Aztán hol nagybetűk vagy dőlt betűk találkoznak az írásában, hol rajzzal, kínai írásjellel vagy figurákkal jelennek meg. A nyelvezet is változó. Időnként németül kezdődik, aztán magyarul folytatódik, majd angolul halad tovább a jelek és rajzok között. Nem csak tájleírásokat, hanem mindennapi eseményeket, pillanatokat is leír.

Első kötete A vesztő 1979-ben jelent meg, és az ő írásaira is jellemző, hogy az irodalom a korok életrajza, illúzióinak, eszméinek és az emberek ízlésvilágának is a bemutatója, verseiben ennek minden vonása megtalálható volt.

Első gyűjteményét követte 1982-ben a Sorsminta, 1992-ben az Amerikai versek, 1996-ban a NapFutók. Ezek a versek is változatos tartalmat, és eltérő világlátást mutatnak. Ha ezeket is föllapozzuk, mintha vízesés mellett állnánk, vagy ezüstfüggönye mögött, hagyni kell, hogy a szózuhatagok, mondat-dörejek a szívünkig hatoljanak. Érdemes egy pillanatra elidőzni két induló kötetének mottójánál – írja róla Fenyvesi Félix Lajos. Az elsőnél Az isteni énekből egy rövid részlet. Krisna szól: „Az igazak, kik az áldozat morzsáin élnek, bűntelenek, de kik csak saját részükre készítenek eledelt, gonoszok, bűnt esznek azok.” A másik egy Van Gogh-levélből van: „Azt mondom magamban, hogy téged talán meglep, ha látod, mily kevéssé szeretem a bibliát, holott gyakran igyekeztem kissé tanulmányozni. Krisztus az igazi magva, Krisztus, akit a művészet szempontjából felsőbbrendűnek és mindenesetre másnak tartok, mint a görög, indiai, egyiptomi, perzsa ókort… Nos, ismétlem, ez a Krisztus művészebb a művészeknél, élő szellemben és testben dolgozik, embereket csinál szobrok helyett.” Művészeti és életfilozófiája is innen ered.

Kétértelműség és kétlelkűség. Kétfelé osztott élet. Sugárzó üzenet, mert ezt érezzük legszebb, evangéliumi tisztaságú verseiben. Nemcsak a lélek sebeit, rezdüléseit, de a külső valóságot is érzékeltetik – ez eddig keveseknek sikerült – ahogy Fenyvesi fogalmaz róla. Kiküzdött, megszenvedett költészete ebben is győztes! Szavainak többértelműsége, soksugarú fényverése, Isten és ember, élet és halál, komolyság is vidámság, mind együtt zeng ebben a versuniverzumban. Seb, sebzettség, sebesült, gyakran előforduló szavak költőnknél, ki maga, úgy tűnik, sebezhetetlen. Isten kedves lánya, értünk imádkozó és örök kereső.

A 2002-ben megjelent Templomszáj című írása vallásos önéletrajz, ez a versregény csupa jel és látomás arról, hogyan lesz valaki gyakorló hívő ember. Szellemi ösvény ez a gazdag könyv, mindannyiunk megvilágosodásához. Ehhez kapcsolható a 2005-ben megjelent Hullámlovasok. A keleti vallásfilozófiák, a meditatív miszticizmus és a formailag kiérlelt kísérletek ötvözete a könyv. Az Önarckép című verséből néhány sor: „ó, ti elsötétült kutak, / amikor a szenvedésből tekintetek / ki a napfényes izzó és éneklő világba, / kezemben egy rózsafüzér lánca, / amelyet a szeretett templomban / egy koldus adott át egy másik / koldusnak, / csak öltözetük volt különböző, / különböző színű és mintájú, / szenvedésekkel, örömökkel, csalódásokkal, / reményekkel, hiábavalóságokkal és egy / jövőbe író kézzel, / amely az igazat írja / a láthatatlan örök jelen szívébe: / Jézusom! / légy irgalmas a szenvedőkhöz, / irgalmad legyen örök béke.”

Középkori japán nyelvből (XIV–XV. század) nó drámákat, misztériumdarabokat fordított, melyre 1994-ben Év Könyve-díjat kapott. Az európai középkorból (XIII. század) Hildegard von Bingen német vizionárius szent látnoknő, orvos, természettudós, költő és zeneszerző Scivias, „Tudd az utakat” háromkötetes művéből ültetett át magyarra egy könyvnyit. Ebben ezt olvashatjuk: A MEGVÁLTÓ ÉS ÉN, AZ EMBER, aki nem az oroszlánok erejével lángol és aki nem részesült a belőlük kiáradó tudásból, hanem esendő bordaként szelíd maradtam, titokzatos lehelet fuvallatától átjárva és abban várakozva, mindennél ragyogóbb tüzet láttam, amely megfoghatatlan, kiolthatatlan, egészen eleven, a teljes Élet volt.

A megváltás tüzes műve című művéért, megkapta a Füst Milán- (1996) és a Déry-díjat (1998), de állami kitüntetésben egyáltalán nem részesült. Olyan költő, festő és műfordító, akinek térben és időben különböző földrészek különböző országai adtak otthont és jelentettek menedéket. Egyetemi és magántanulmányai során különös hangsúlyt kapott a távol-keleti kultúrák irodalma, vallásfilozófiája, művészete és hitvilága.

Ahogy a városi legendában él, Kemenczky Judit egy időben Györe Balázzsal együtt az Országos Széchényi Könyvtár fölöspéldány-csoportjának munkatársaként dolgozott, ebből az életrajzi körülményből származik egyébként a csoport elnevezése is, melynek még tagja volt a jogi végzettségű Kőbányai János, aki kezdetben gyámügyi előadó volt, majd szociográfus és író, később a zsidó kulturális élet egyik központi alakja, a Múlt és Jövő újraindítója, főszerkesztője. De itt találhattuk Temesi Ferencet, a Mozgó Világ köréhez kötődő írót, szegedi lokálpatriótát. A csoport tagja volt El Kazovszkij képzőművész, továbbá Bernáth(y) Sándor, a Beatrice plakátjainak tervezője, a Bizottság együttes gitárosa, később a hazai elektronikus tánczenei underground ismert alakja és Szkárosi Endre irodalomtörténész, költő, rock-zenész, performer, később az Új Hölgyfutár szerkesztője. A csoport tevékenységét a punk-, illetve a rock-kultúrához legszorosabban a Beatrice együttessel történő együttműködés kapcsolta, mely körülbelül egy évig, 1979 tavaszától 1980 tavaszáig tartott.

A Fölöspéldány-csoport vezetője és meghatározó művészeti ideológusa Szilágyi Ákos költő és kritikus, az orosz avantgárd irodalom kutatója volt. Szilágyi a korszak ellentmondásos alakjának tekinthető, pályája korai szakaszában egyszerre jelentkezik költőként, illetve újbaloldali, marxista esztétaként és kritikusként. A magyar irodalmi élet egy része a hetvenes években az átlagnál is doktrinerebb, megcsontosodott marxistát látott benne, míg mások észlelték a baloldali radikalizmusban, a gondolkodás és a művészet elszánt komolyan vételében rejlő ellenzéki potenciált is. Pályája kezdetén bajkeverő hírében állt, a Weöres-versek gyűjteményes kiadásáról írott kritikája országos botrányt kavart, később pedig az irodalmi élet szervezeti-irányzatos megújításában és a politikai reformtörekvésekben fontos szerepet játszó Fiatal Írók József Attila Köre egyik vezető személyisége, hangadója lesz. Györe Balázs költő és író, a Fölöspéldány-csoport alapító tagjainak egyike volt, személye jó példa az új avantgárdot a történeti előzményekhez kapcsoló, generációk közötti kötődésekre is: édesapja Györe Pál esszéíró Hamvas Béla, Szabó Lajos, Tábor Béla gondolkodói körének tagja volt. Györe Balázsra intenzív és máig tartó hatást gyakoroltak az e körben népszerű filozófiai dialóguselméletek, mely érdeklődés jól nyomon követhető a legjelentősebb élő folyóirat, a Lélegzet megalapításában és munkájában betöltött szerepében is.

Kemenczky is úgy látta, hogy az avantgárd művészeti szcénának ekkoriban a helyzet kevésbé kedvezőtlen: az elnyomó apparátus fenyegetése már nem jelent automatikusan kvázi-életveszélyt. Figyelmük megelégedett azzal, hogy az értelmiségi elitkultúraként számon tartott és többnyire így is létező underground popkult és avantgárd újhullám ne találkozhasson a tömegkultúrában is fellépő radikális punkzenével. Jó példa erre a Fölöspéldány irodalmi csoport és a Beatrice zenekar esete. A több ezres, olykor tízezres, döntően „csöves”, tehát szegény, a társadalom perifériáján lézengő, bármifajta perspektíva elől elzárt fiatalból álló közönség előtt játszó, zenei-esztétikai szempontból is elementáris Beatrice zenekar működését

egy ideig, ha nehezen is, de eltűrték.

Mindemellett ráadásul a társadalom más területén már a politikai kapcsolatfelvételek is működni kezdenek, s bár rendkívüli üldöztetés és megfigyelés mellett, de formálódott az együttműködés, először, a 77-es Charta esetében pusztán a szolidaritás kinyilvánításának formájában, de a lengyel Solidarnosc megjelenésével és megerősödésével azonban az együttműködés konkrét formákban is megjelent. Eléggé ismert például a lengyel kultúrpolitika viszonylag hosszasabb relatív toleranciája, amelynek közepette Wrocław és Jerzy Grotowski színháza tömeges zarándokhellyé válhatott, s amelyben a kortárs komolyzene radikálisabb és avantgárd műveivel is megismerkedhettek olykor.

A’80-as évek elején egy Karátson Gábor és Kemenczky Judit körül kialakult művészcsoport „hangos folyóiratot” indított. A Belvárosi Művelődési Házban lezajlott egy beszélgetés Szabados Györggyel, de előtte meghallgathattuk felvételről a Katonazene c. művét. Ahogy Szőcs Géza írta róla később, „költészete a hetvenes években sokunk számára, akik akkor huszonévesek voltunk, kivételesen fontos volt: azt a tudatot erősítette bennünk, hogy nemcsak a hivatalos, de a nemhivatalos kánonokon túl is van egy másik”, hozzáfűzve, hogy „senki nem csodálkozott volna, ha a költőnőből egy új Nemes Nagy Ágnes vált volna”.

A jövőbe író kéz Kemenczky keze; véget nem érő panasz és remény költészete. Érzékileg felfogott fogalmak képeit rajzolta. Nála a létezés álomszerű. Nem remélt Magyarországon azonnali változásokat, de nem fogadta el a maradi elméleteket. A világról búskomoran szólt. Egy elrontott teremtésről írt, mert ez így a káosz hona. Nem az ő versein cseperedtek fel generációk, de az életről szóló szövegek keresői, olvasták és olvassák őt. Mindennapjaink álmai, vágyai jelennek meg írásaiban. Egy hippijoid világ tárul fel: vulkán füstje szivárog, hideg rántja vizet, virágok dorombolnak, világosdrapp selyem kerül az elhamvasztott tetemekre, holtak italából kínálják egymást különböző alakú lények.

Festeni „írástudóként” 1985-ben kezdett, teljes önátadással, ahogyan egyik versében megfogalmazta: „Napkitöréseim voltak és égtem, mint az olíva, / olajba mártott papirusztekercsek, mint a barnára sült szent iratok / Róma végnapjain”. Ide sorolom még különböző kalligrafikus műveit, tekercsképeit, és más rajzos munkáit is. Kemenczky nem festőművész, aki (éppen) vallásos (szakrális) képeket készít, hanem hívő keresztény, aki a fent jelzett módon (rajzos) képeket fest. Lélekből átmásolt festmények ezek, izzó látomások, szentekről és vértanúkról. Idézetekkel, szövegtöredékekkel körbeágyazva fémfesték betűkkel.

Festőként önálló kiállítása volt 1992-ben az Óbudai Társaskör Galériában és Pécsett a Művészetek Házában, 1993-ban az Ernst Múzeumban, 1994-ben a Vízivárosi Galériában (Bakucz Józseffel immár posztumusz közösen) és a varsói Magyar Kulturális Intézetben, 1995-ben a pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben, 1997-ben a váci Görög Templom kiállítótermében, 1999-ben az Újlipótvárosi Klubgalériában, 2009-ben a Képzőművészeti Egyetem epreskerti Parthenon-fríz termében. Képei megtalálhatók a váci Tragor Ignác Múzeum gyűjteményében. Kalmár Éva úgy tudja, hogy „az utolsó öt év magába zárkózó, titkokkal és inspirációkkal teli, sokkötetnyi verses-prózai-festészeti műveiből semmit nem tett közzé, a folytatást szenvedéseivel együtt elvitte magával”.

Abszolutizálja az időt, tényekkel, mítosztörmelékekkel népesíti be a változatos helyszíneit. Különböző kultúrák jelképeit montírozza egymáshoz. Nem könnyű eligazodni a bonyolult jelképrendszeri között, az utalások pontos megértése a művelt magyar olvasó számára sem egyszerű. A Kemenczky-vers egy négydimenziós, tehát történő szemantikai montázs – írta róla Csajka Gábor Cyprián. Az ellentétes, csakis a metafizikai térben összetartó jelentések intenzitása állandóan változik: elhalkulások és felerősödések, tragédia- és föltámadásélmények forgószele sodor magával egyre több és több létezést, még esetleges kételkedésünk aktív gondolkodásértékeit is.

Kemenczky a ma legizgalmasabb írások, életáramlások szerzőinek egyike, és ebben a gazdag magyar irodalomban (költészetben) is különleges. Tűpontosan talál a lelkünkbe, legmélyebb dilemmáinkat mondja ki. Kötetei, szívmeleg vallomásai oly erősen és sokszálúan szövődnek egymáshoz, hogy nem túlzás egyetlen, nagy ívű, állandóan emelkedő univerzumról beszélni.

Nézzük egy versét.

Egy kolostorszobában

 

költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia

* Első közlés