Veres Roland: Kutyabaj

Az egész történet Hercegnővel kezdődött. Akkor változott meg minden, amikor a szőrös kis seggével odariszált Saroltához a parkban. Sarolta emlékezett rá, hogy keresnek egy elveszett uszkárt, és biztos volt benne, megtalálta.
Otthon mesélte, miután felhívta a hirdetésben lévő számot, hazavitte a kutyát a gazdájához. Szeme közben csillogott. Végre nevetett. Azt mondta, látnom kellett volna a család arcát, mikor visszakapták a kis kedvencüket. Csodálatos érzés volt, hogy segíthetett nekik, hogy visszakapják az elveszett kutyusukat.
Miközben beszélt aranyszőke fürtjeivel játszott. Pont, mint régen. Már idejét sem tudtam, mikor láttam utoljára boldognak.
Édesanyja egy éve halt meg rákban. Rá egy hónapra apja is követte. Belebetegedett felesége halálába. Kilenc hónapja bátyját halálra gázolta egy részeg kamasz a diszkóból jövet. Minderre még jogosítványa sem volt.
Sarolta azóta nem önmaga. Alig beszél. Alig eszik. A gyász tölti ki minden idejét. Próbálkoztunk pappal, pszichológussal, gyógyszerekkel. Nem segítettek.
Aznap este szemében pupillája végre nem könnytócsában úszó gömbbé ázott hamudarab volt. Kéklő tenger volt, benne a béke szigete.
Azóta Sarolta mindenhol elveszett kutyákat talál. Mindegyiküket visszaviszi gazdájának. Soha nem fogad el pénzt. Ő egy szent. Az örömért teszi, amit okoz, azoknak, akik azt hitték, már soha nem kapják vissza, amit elveszítettek.
Istenadta ajándék. Az ő tehetsége. Ösztönösen megtalálja az elveszett dolgokat.
Ha már mindenkit elveszített, aki számára fontos, visszaszerzi másoknak szeretett kedvencüket.
Úgy hiszi, az univerzum ezzel az adottsággal kárpótolta a sok veszteségért.
Azóta is sorra leli fel ösztönei után menve az elkóborolt ebeket. Aranyló haja meglibben a tavaszi szélben, mikor mosolyogva adja vissza a kutyusokat gazdáiknak.
Sarolta, az elkóborolt ebek védőszentje.
A masztiff lógó nyelvvel liheg a pad mellett. A póráz másik végén Gyula. Mellette én. A kutyájukat sétáltatókat szemléljük.
Eleinte kutya nélkül jöttünk ki, de hamar kiderült, így könnyen magunkra vonjuk a figyelmet. Ugyanígy ültünk, mint most, mikor egy vénasszony ordítozva rongyolt oda hozzánk. Botja pattogott a kövecses járdán, akár egy punk zenekar dobján a dobverő. A boltban persze félcentinként araszolnak előtted, mikor sietnél.
– Perverz disznók! Mit csinálnak itt? Nézik a lányokat, mi? Takarodjanak innen, ide kisgyerekes családok járnak.
Nem a legjobb felállás, mikor éppen észrevétlen akarnál maradni. Minden szem ránk tapadt. Pedig mi nem vagyunk beteg állatok. Nem azért jöttünk, hogy a csajokat stíröljük. Csak azért, hogy kilessük, melyik kutyát érdemes ellopni.
Úgyhogy az ilyen helyzeteket elkerülendően Gyula mellékállásban kutyasétáltatást vállalt. Így nem lógunk ki a sorból. Pedig láthattuk volna előre. Az sem volt nyerő ötlet mikor kamaszkorunkban taréjjal mentünk a kopaszok közé sörözni. Sokszor nem tanul az ember a hibáiból.
Az egész kutya mizéria Hercegnő után pattant ki a fejemből. Saroltát végre boldognak láttam. A szívem szakadt meg hónapokon keresztül, hogy nem tudtam rajta segíteni. Aztán ahogy lassan fakult az öröm, amit a kutya megtalálása okozott, Sarolta egyre jobban visszasüllyedt a depresszióba.
Kilenc hónap kellett, hogy megszülessen a megoldás.
Sarolta a kanapén ült. Aranyló haja egyre csak fakult, fájdalmas csomókba gubancolódott. A szálak közé tehetetlenségem szorult. Nem tudtam boldoggá tenni a szerelmemet. A semmiből kattant be a dolog. Megtaláltam a dolog kulcsát.
– Nem láttad a kulcsomat, szívem? Sehol sem találom – mondtam.
– Nem – mondta.
– Mi lenne, ha megpróbálnál koncentrálni? Azt a kutyát is, hogy megtaláltad. Lehet, ez valami tehetség. Megtalálsz elveszett dolgokat.
– Hagyj már – mondta.
– Na a kedvemért. Mondd az első helyet, ami eszedbe jut.
Behunyta a szemét. Koncentrált. Aztán azt mondta, nézd meg a kanapé alatt.
Hangtalanul csempésztem ki a zsebemből a kulcscsomómat, miközben lehajoltam, hogy benézzek a kanapé alá.
– Igazad volt, szívem – mondtam. Úgy tettem, mintha alóla venném ki. – Én megmondtam, hogy lehet valami ebben a tehetség dologban.
Enyhe mosoly jelent meg az arcán. Alig látható, de apró fénysugár volt a sötét szobában.
Persze, ez még nem volt elég, hogy meggyőzzem. Vagy átverjem. Szemantika. Szeretetből csináltam. Rá két napra loptam el az első kutyát. Vagyis vettem kölcsön. Megbeszéltem Gyulával, merre fogunk sétálni Saroltával. Ott eressze el a foxterriert. Neked is látnod kellett volna Sarolta arcát. Újra nevetett.
Azóta ezt csináljuk Gyulával. Időről időre elcsenünk egy kutyát, hogy aztán Sarolta megtalálja, és visszavihesse őket.
Lassie hazatér.
A gazdik hálásak.
Sarolta örül.
Mindenki boldog.
Persze az egész egy hazugságon alapszik. A boldogság illúzióját nyújtom Saroltának. De nem ugyanezt teszik mások is, hogy kitörjenek a bánatból. Alkohollal, drogokkal, menő cuccokkal. Jelen esetben kóbor kutyák kézrekerítésével.
– Az ott nem lesz jó? – kérdezi Gyula. Egy bulldogra mutat, és a gazdájára. Tetoválás, fuksz, izomtrikó.
– Nem – mondom. – Az ilyen le se szarja, ha elveszik a kutyája. Vesz másikat.
Kutyakölcsön akcióim kezdetén elcsórtam egy hasonlótól a kutyáját. Saroltával lelkesen vezettük vissza. A háznál már új kutya volt. A tahó a lábával taszította arrébb, mikor az elé szaladt. Szerencsétlen szűkölve oldalgott odébb.
– Megtaláltátok ezt a rohadékot? – kérdezte. – Ha a lányom nem erőlteti, hirdetést sem adtam volna fel, egy ilyen szökevény geci miatt.
Visszarángatta a kutyát a házba, miközben ordítozott a szomszéddal, mert az összeporolta a kocsiját, miközben behajtott a portájára.
Mondanom sem kell, Sarolta aznap este nem mosolyogva mesélte el az újabb csodás megtalálás történetét a barátnőjének.
A csivavával a karomban rohanok, mikor a kis dög beleharap a kezembe. Felordítok. Gyula röhög mellettem zihálva.
– Mire számítottál? Végtére is éppen elrabolod – mondja. – Te is ezt tennéd a helyében.
Gyula lakásán enni adunk a kutyusnak. Mindig Gyula őrzi meg a őket néhány napra, míg el nem jön a csodálatos megtalálás pillanata. Lassan egy titkos számlát kéne nyitnom a kutyakajáknak, hogy Sarolta rá ne jöjjön, mennyi pénz megy el rá, miközben nincs is jószágunk.
– Azt ugye tudod, hogy mostanában egyre többet lopunk el?
– Tudom – mondom.
Saroltának a boldogság illúzióját nyújtom. És mint az alkoholnál, a drogoknál, a felhalmozott cuccoknál, az öröm egyre kevesebb ideig tart ki. Folyamatosan kellenek az új ingerek. Egyre több ebet kell felhajtanom.
A kötést bámulom a kezemen, mikor belépek a lakásba. Angi, Sarolta legjobb barátnője nálunk van.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezi Sarolta.
– Kutya bajom. Csak segítettem Gyulának ácsolni. Tudod, én és a szerszámok. Hagyjuk is. – Legyintek.
– Anginak támadt egy ötlete. Talán hirdetnem kéne magamat. Akkor még több családot tudnék boldoggá tenni a tehetségemmel. Szerintem jó ötlet. Persze nem pénzért. Csak jószándékból – mondja Sarolta.
Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Gondosan ügyeltem rá, hogy mindig egymástól távoli környékekről tűnjenek el a kutyák. Hogy ne keltsen feltűnést Sarolta csodatétele. Az én szemfényvesztésem. A nagy nyilvánosság előtt sokkal nehezebb lenne intézni a dolgokat. Arról nem is beszélve, a rendőrség figyelmét már így is felkelthette a megszaporodott eltűnések száma. Hát, ha még mindet Sarolta találja meg. Ez nem Amerika. Elég gyenge alibi a látnok nyomozó meséje.
– Szerintem, ez nem túl jó ötlet, szívem – mondom. – Gondolj csak bele, ha ez tényleg Isten ajándéka, ahogy hisszük, szerinted jó szemmel nézné, ha reklámoznád magad. Talán az egész odaveszne. És akkor egy elveszett kutyust sem vihetünk vissza a gazdájának. Nem hiszem, hogy Isten rajongana marketingért. – Valamiért a jehovák jutnak eszembe. A televíziós prédikátorok.
– Igen, azt hiszem, igazad van. Jobb, ha minden marad a régiben.
A csivava csahol, mikor belépek Gyula lakásába. Hisztérikusan hívott fel. Azt mondta rohanjak. Az asztalon áll egy szál fecskében és zokniban. Kezében egy partvissal.
– Nem is tudtam, hogy van partvisod.
– Eddig nem volt rá szükség – mondja. Körbenézek a szobában. Lett volna.
A csivava az asztal előtt ugatva ugrál. Alig hallom, mit mond Gyula.
– Miért kellett iderohannom? – kérdezem. – Tán félsz ettől a miniőztől?
– Megveszett, baszd meg – mondja.– Nézd meg, habzik a szája. – Megnézem. Tényleg.
– És akkor én most mi a szart csináljak?
– Fogd meg! Téged már úgyis megharapott. Neked már tök mindegy. – Az együttérzés hiányát érzékelem. A sarokba szorított állat nem törődik a másikkal. Az ember se.
A kötésre pillantok a kezemen. Nem mentem el orvoshoz.
Kezdek rosszul lenni. Eddig is elég veszett volt ez az egész kutya mizéria. Most már szó szerint.
Óvatosan közelítem meg a vadállatot. Be vagyok szarva. Logikátlan. Már megharapott. A kórt már megkaptam. Más már nem történhet. Talán a veszettség elködösítette az ítélőképességemet. Talán mind veszettek vagyunk. Félünk már bekövetkezett dolgoktól.
Megragadom a kutyát. Csaholva rángatózik a kezemben. Megszagolom a száját.
– Ebben együtt vagyunk, pajtás – mondom Gyulának. A kis rohadék feláldozna, hogy a saját bőrét mentse. Hozzányomom a kutya száját az övéhez. Hátraesik az asztalról. Remélem, alaposan bebaszta a fejét.
– Te állat! Megvesztél?
– Én nem. De nyugi. Te sem. És a kutyuli sem.
Gyula nyalogatni kezdi a száját. – Te baszd meg. Ennek pezsgőtabletta íze van.
A kis csivavát veszélyesebbnek hittük, mint amilyen. Ne nevess. Jártál már így te is dolgokkal, nem?
A gyorsétteremben ülünk Saroltával és Gyulával, mikor a tahó leparkol a kocsijával. A mesterséges szőke két méterre lohol utána, míg bemennek a szemben lévő fittnessboltba.
Eszembe jut Sarolta fájdalmas arca, mikor visszavittük neki a szerencsétlen jószágot.
Eszembe jut, hogy a tahónak fontosabb volt a kocsija, mint egy élőlény.
Elnézést kérek a többiektől. Kimegyek a büféből. Hátrahagyom őket.
Szándékos károkozás esete áll fenn.
Csoportos garázdaság esetlegesen se jusson senki eszébe.
Ha valódi fájdalmat akarsz okozni, mindenkit a leggyengébb pontján kell támadni. A férfiakat tökön kell rúgni. Az ilyen tahókat a péniszprotézisüknél kell célba venni.
Előveszem a kulcsomat. Végighúzom a kocsi oldalán, miközben fütyörészve elkutyagolok mellette.
Mikor hazaérek a lakásban Sarolta rendőrökkel beszélget. Megáll bennem az ütő.
– A biztos urak azt mondják, hogy nagyon sok kutya eltűnését jelentették be mostanában. Azt mondják mindet én találtam meg – mondja. Nem tűnik idegesnek. – Szerintük én raboltam el őket, hogy utána visszavigyem a gazdájuknak. Mondtam nekik, hogy van ez az isteni áldásom. Ezért van, hogy mindet én találom meg. Mondd meg nekik, te is.
– Ez igaz – mondom. – Ez ilyen látnoki dolog. Tudom hihetetlen, de igaz. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Ez ilyen csodaszerű dolog.
– Szóval az a különleges képessége, hogy elveszett kutyákat talál meg? – kérdezi az egyik. Az ő mosolya nem erőltetett. Azt erőlteti, hogy ne röhögje el magát.
– Nem, nem – mondja Sarolta. Mosolyog. Az ő mosolya teljesen természetes. – Bármit megtalálok, ami elveszett. Például kulcsokat is. De én a kutyákat szeretem visszaadni az embereknek. Hiszen a kutya az ember legjobb barátja.
– Értem – mondja a jard. – Akkor, ha én most eldugnám valahová a bilincsem kulcsát, maga megtalálná? – A meggyőzöttség hiányát érzékelem.
– Pontosan – mondja Sarolta.
Kutyaszorítóban vagyok. Valamit ki kell találnom.
– Biztos úr. Tudja, ha maga elrejti, az nem igazán azt jelenti, hogy elveszett – mondom. – Nem biztos, hogy Sarolta így megtalálja. Lehet, hogy az adottsága nem így működik.
– Nyugi, megtalálom. Bízz bennem, szerelmem – mondja Sarolta. Rám kacsint.
Végül megtalálja a kulcsot. A bilincsben van, amit a kezemre kattint a zsernyák.
Mindent be kellett vallanom. Hogy Sarolta nem tudott semmit az egészről. Hogy csak azért loptam el a kutyákat, hogy boldoggá tegyem a páromat. Igazából nem is loptam el őket, csak kölcsönvettem. A jard azt mondja, ez csak szemantika.
Nem kerülök börtönbe. Sarolta egy szent. Senkitől nem fogadott el pénzt a kutyák visszatulajdonításáért. Az utolsó csodatétele.
De meggyűlöl. Hülyét csináltam belőle. Nem érti, hogy az egészet csak miatta csináltam. Hogy újra boldog legyen.
A pokolba vezető út tényleg jóakarattal van kikövezve.
A pénzbírságot közmunkával dolgozom le. Egy kutyamenhelyen. A szart takarítom a kutyák után. A saját szarom után takarítok.
Saroltának a boldogság illúzióját nyújtottam. Kóros kutyakézrekerítéssel. És, mint az alkoholnál és a drogoknál az összeomlás elkerülhetetlen. A mesterséges öröm amortizálódik, akár a menő kocsid, hogy aztán a roncstelepen végezze. Akkor jövök rá, valós boldogságra kellett volna törekednem.
A műanyagzsákba szórt kutyagumit a konténerbe hajítom.
Annyi kutyaürülékbe lépek, hogy több életre való szerencsét halmozok fel. Jelen pillanatban nem igazán érzem magam szerencsésnek.

* Első közlés