Novák Imre : Víziók útján

Gondolatok Mario de Andrade Makunaima című könyve kapcsán.

Mario de Andrade brazil író, költő, zenetudós.1893-ban született Sao Paulóban. Színház- és Zeneművészeti Főiskolát végzett. Rio de Janeiróba az egyetem filozófia és művészettörténet tanszékének professzora volt. Ő alapította Sao Paulóban a Kulturális Intézetet, a Néprajzi Társaságot és az Országos Műemlék-felügyelőséget. 1945-ben halt meg.

A regény helyszíne, Brazília – már nagyságánál fogva is – Latin-Amerika meghatározó országa. A társadalmi fejlődés, az átalakulás itt mindig a térség jellemzőit mutatta. Ez nem csak politikai, hanem a művészeti szempontból is érvényes. Az ország a szélsőségek megtestesítője. A gazdagság és a hihetetlen szegénység együttesen jelenik meg minden időszakban. Ki nem csodálta még az óriási építkezéseket, az új városok létrejöttét, és kinek nem szorult volna el a szíve a sokmillió elhagyatottan csavargó, kolduló gyerekeken. A természeti kincsekben bővelkedő Brazíliát korokon át a lehetőségeitől elmaradó fejlődés jellemzi. A brazil fa, a kávé és a cukornád már a gyarmatosító portugálok számára is csábító volt, aminek kegyetlen földfoglalás, és az indiánok irtása és rabszolgasorsba taszítása lett a következménye.

A mű történelmi alapélménye a társadalmi ellentmondása a különböző civilizációk ütközése. Az őserdő mélyéről indul a regény, az ősközösségi állapot jelenik meg előttünk. Itt nő fel Makunaima, innen indul felfedező útjára. Meghatározó élményvilágának gyökereit is itt kell keresnünk. Értékrendje is ebből a világból származik. Hiába járja be az épülő, robbanásszerűen kapitalizálódó nagyvárosokat, ott nem talál kapaszkodót, idegen marad az életforma számára.

Más ismereteket kell elsajátítani a gyárakban, csodálatos tulajdonságokkal rendelkező gépek felfoghatatlanok, hihetetlen, hogy nincs lelkük, nem élnek. Ha összehasonlítják ezt az új életformát azzal a jellemző indián szokással, hogy minden növénynek ismerik a hatását, tudják, mire használhatja az ember. A gyár lelket átformáló kötöttség szembeállítva az őserdő szabadságával, vándorlás, kóborlás szellemével. A racionalizált világban a technikai eszközök, az ésszerűsítések háttérbe szorítják a mesét, a legendát, a hétévenként megszólaló dombot, a sakál testéből lepke alakban menekülő emberi lelket.

A szerző különös vonzalmat érez a természet iránt. Finom érzékkel, kifejező szavakkal írja le a regénye hőse, Makunaima körül a dél-amerikai tájat. Ezernyi helyen játszik a nap a folyók felszínén. A vízen csusszanó fonalharcsák, szeibafák között mérgező, ernyős timkó, és a bozótban pettyes paka maniókát reszel. Elbeszélő technikáját a szabadság és az intellektuális merészség jellemzi. Szabadon áramlik a gondolat, gondos megfigyelőképességgel társul. Andrade örömmel mesél világáról. A tartalom, vagyis az élmény a brazil emberektől szerzett tapasztalataiból származnak Élvezettel rajzol meg képtelenebbnél képtelenebb helyzeteket, fantasztikus, misztikus átváltozásokat. A regény olvasása közben joggal merül fel bennünk a kérdés: természeti törvények között élünk?

A fehér ember partraszállása után a vidék az örök harc helyszíne lett. A bennszülöttek nem lettek a hódítók partnerei. A szabadság, az egyenlőség, és a testvériség itt is elérhetetlen messzeségben maradtak a valóságtól. Érvényesült a szabadság és az egyenlőség örök összeütközése. Ebben az örökös kockázatban, elképesztő nyomorban, a nihilizmus határán és a csalogató gazdagság közelségében írta Mario de Andrade a könyvét.

Nagy erénye a szerzőnek, hogy sokféle tudományban szerzett jártasságot. Néprajzi, zenetörténeti, irodalomelméleti munkássága révén széles látókörrel rendelkezik, és élvezetes módon építi be írásába a világról szerzett tapasztalatait. Műveltsége a biztosíték arra, hogy elfogadjuk, könyve korának, népének őszinte önvallomása. Könnyen érthető, mint egy népdal.

Milyen világot mutat be nekünk?

Van egy régmúlt, amelyben sok minden másképp volt. A kullancs például ember volt. Kereskedő boltja az út szélén állt, de a brazil emberek adósai maradtak, és ezért most a vérüket szívja. (A limekórról tudjuk lassítja az emberi mozgást.) Újra kiderül, hogy világmagyarázat mindenre van, akár a racionális, akár a mese világából, és néha még szimbolikus jelentéssel is bírnak az összefüggések. A Nap nem Nap, hanem asszony, akinek lányai vannak. Ők szárítják meg Makunaima testét, és közben”fickándoznak” vele. A leíró részek hosszú felsorolásokat tartalmaznak, és ezek olyan gazdagon burjánzanak, mint az őserdő növényei.

Zaklatott mű, mert az idillikus hangulatok, képek hirtelen átcsapnak az emberfölötti világba, a vakmerő álmok birodalmába. Az író számára az őserdő beszédes jelei ismerősek. Olyan alakok bukkannak elő, akiknek nyakláncán egy varázserejű, kajmán formájú nefritkő amulett van. Andrade igazi világa a félvad indián törzsek életének bemutatása a napszítta őserdőben. Világuk minden rezdülését érti, mint ahogy minden indián ismeri a növények nevét és hatását, és tudja, mire használhatja az ember.

A mű főhőse, Makunaima ösztönösen izgága lélek. Korunk brazil hőse? Gondolkodását az őt szülő félelem és a bizarr fickándozások utáni vágyakozás irányítja. A könyvben szereplő táj telis-tele a régmúlt idők emlékével, mondabeli hősökkel, akik vízeséssé, csillaggá, fává változtak. Az indián mondavilág jegyei szövődnek a történetbe. A halottból fa lesz, és gyümölcse elmondja, hogyan ölték meg. Látásmódjában az árnyak is élnek. Igazi halál nincs is?

Erdei növényeket nemesítő indiánok mítoszai elevenednek meg a regényben, és mennyi baj leselkedik itt az emberre! Még a lelkiismeretre is vigyázni kell, ezért is tűzi Makunaima egy oszlopkaktusz tetejére a hangyák elől.

A mese mindnyájunkban benne rejtezik. Lelkünk azon mélységében, ahol a körülöttünk levő világ dolgaira választ, magyarázatot kereső vágyunk lakozik. A regényt olvasva izgalmas történések lappanganak körülöttünk. Az ártér mocsarai felett csöndesen szambáznak a vízbefúltak lidérc lángjai, sakáltestből emberi lélek menekül lepke alakban, és hétévenként megszólal egy domb.

A mű jellemző vonása még, hogy anekdoták sorával halad előre a főcselekmény, és amikor ezek eggyé olvadnak, akkor áll össze előttünk egy többdimenziós kép, amelyben feltárul előttünk a brazil világ jelene és múltja

A merész képzettársításokban és a szokatlan okfejtésekben minden él, humanoid vízesések sírnak, panaszkodnak, a mordályok még éretlenül viselkednek, és a kosár képes kinyitni és bezárni a száját. A múlt és a képzelet szelleme költözött be az új, modern nagyvárosba.

A regény központi figurája Makunaima. Ő mindennek az alapja, őse és vége is. Nem csak a regény hőse, hanem a történet szellemének is ő megtestesítője. Hol emberi alakként, hol szellemként érzékelhetjük őt. Arra ügyel, hogy az európai civilizáció ne sorvassza el saját, ősi arculatát. Földi útján haladunk végig vele, kétely és bizonytalanság kísér minket utunkon.

A regény forró égövi vallomás. Kutatás, elmélkedés, önvizsgálat. A brazil lélek civilizálódását ábrázolja. Helyenként Jonathan Swift maró gunyorosságával számol be a nagyvárosi élet szokásairól. Fantasztikus képzelgésekkel átszőve láttatja az átváltozó társadalmat. Elénk tárul, ahogy az idegen országokból érkező bevándorlók új szokásokat hoznak, egy idegen kultúra gondolatvilága, szimbólumrendszere keveredik az ősi indián életmóddal, szemlélettel. Vergilius elmélkedései és Freud magyarázatai beépülnek a brazil emberek gondolatvilágába. Ezt a folyamatot követi nyomon a szerző, ezt az átváltozást mutatja be nekünk. Az ősi kultúrához hű bennszülöttek és az idegenek, a bevándorlók élete, szokásai elevenednek meg a lapokon.

Amilyen idegenül hangzik nekünk, európaiaknak egy-egy dél-amerikai növény neve, olyan idegen, ismeretlen volt brazil földön az európai kultúra, szokás- és értékrendje. A két világlátás találkozásakor, az észlelhető világ felbomlik, a tárgyak és a színek önállóan is élnek, aztán a képzelet segítségével rakja őket össze a szerző. A hatásmozzanatok váltakozása során bontakozik ki előttünk egy babonás világkép, megismerhetjük a gyógyító indián lélek titkait. A történet kéjesen hullámzik, melyben Makunaima is kéjesen fickándozik. Freud szexualizmusa termékeny talajra hullott nála. Ő feltétlenül bizonyítja, hogy az emberi cselekvést hajtó energiák a tudatalattiból szabadulnak fel, és a nemiség mozgatja.

Milyen az emberi lélek? ( Mi tartja a szívünket?) Andrade vizsgálódik, mi pedig vele tartunk, hiszen életünk szakadatlan keresés. Kutatjuk, mi a jó, és mi az igazságtalan. Hogyan válhatnak valóra a reményeink?

Az emberi vágy kielégíthetetlen. Ha eltűnik az elvesztett kedvestől kapott talizmán, a hős azért küzd, hogy legalább azt visszaszerezze, de amikor megvan, akkor már azért száll a sóhaj az égre, hogy hol lehet a kedves, hisz ekkor már újra ő kell. Kevés az emlék, a rá emlékeztetető nefritkő.

Az emberi életnek mindig is gyorsan vége lehetett ezen a vidéken. A halál, mint az élet természetes velejárója jelenik meg a műben. Ugyanolyan átmeneti kellemetlenség, mint ha tetvek mászkálnának az emberen.

A csillaggá változás előtt minden emberi szenvedéllyel találkozunk, hősünk mindenkit képes megtestesíteni, száz életet él, és száz halált hal. A halál egyébként sűrűn felbukkan, ott rejtezik a regény minden részletében, de nem félelmetes, nem elborzasztó, hanem természetes párja, része az életnek. És az élet megnyugszik a mesében.

A művet összetartó erő a hős legyőzhetetlenségében van. Az író megingathatatlanul hisz abban, hogy Makunaimának mindent ki kell próbálnia, meg kell ismernie, mindenkivel meg kell küzdenie, minden szerelmet át kell élnie, és ezek után diadalittasan győztesként kell egy újabb kalandba belevágnia.

Az író játékos, ironizáló természete bújik elő, mikor az észlelhető világot darabjaira bontja, és tetszése szerint rakja össze a történéstöredékeket. Ezek sorozatával teremti meg a hős mítoszát, melynek során kibontakozik az ősi világkép, a gyógyító indián lélek.

Irigykedve helyezkedünk bele Mario de Andrade világába. Regényét olvasva és kísérletet téve az értelmezésre, megállapíthatjuk, hogy az írónak sikerült egy gazdagabb, izgalmasabb valóságot teremtenie, mint ahogy ember élhet a földön.

Az író a mi meggyőződésünkkel nem sokat törődik. Úgy van vele, hogy kísér minket, ahogy végigmegyünk az általa mutatott úton. Az értelmezés a miénk. A valóság színpompás gazdagságába tárul föl előttünk, néha apró részletekben, másutt elképesztő dolgokban, meghökkentő bonyodalmakban.

Vajúdó időszakban mítosz és humor kavarog ezer színben, és a szerző jól ismeri népe élményvilágát. Néprajztudósi alapossággal nevezi meg a hiedelmeket, mutatja be a szokások által meghatározott brazil embert.

A hős így példaértékűvé válik. A túlzások és a szélsőségek – ahogy azt már Defoenál is megcsodáltattuk- itt is hatnak. A kialakuló, népet jellemző sajátosságok egy múltból táplálkozó, de új embertípust, annak tulajdonságait viselő alakot teremtenek. Egy nép öntudatát, identitását, önmaga megismerését ábrázolja. A hős mindent tud, konok, mint a varasbéka, és amibe belefog, azt nem hagyja abba. Átvág a vadon megannyi csodáján. Testi és lelki tökéletességét áttételesen ismerjük fel. Kimondatlan marad, de nem marad kétségünk afelől, hogy ezt az író olyan paradigmaként kezeli, amiből a hős tulajdonságait eredezteti.

A regény kapcsolatban van a latin-amerikai irodalommal. Elég, ha csak a Száz év magány című Marquez könyvet említjük. Ott is feltámad az elsüllyedt múlt, és szelleme áthatja az utódok életét, a mítoszok sorszerűen formálják a szereplők jellemét, cselekedeteit.

Mindkét műben két nagy csapást találunk. Andrade a „szűkös egészséget” és a sok szauba-

hangyát jelöli meg annak a kettős átoknak, ami Brazíliát sújtja. Marqueznél a macondóiakra az „álmatlansági kór” és az „öt évig tartó eső” mér csapást. A mennybemenetel motívuma is közös a két műben. A szép Remedios és Makunaima is elkerüli az emberi halált. Ebben kifejezésre jut az a nézet, hogy az igazi szépség és az igazi lélek, szellem nem pusztulhat el, és érvényesnek kell maradnia. A dél-amerikai lélek mindkét regényben nagy szerepet kap. Egy túlfeszített élet, az embert meghaladó életkedv és érzékiség hajszolása, a hányatatása és a varázslatokban való hit adja a dél-amerikai ember hű képét. Mindkét műben háttérben marad az elbeszélő. A helyzetek kimeríthetetlen sokasága kerül elő a két mesefolyamban a mítosz nyelvén.

Nem a klasszikus értelemben vett mesével van dolgunk. Nem a jó és a rossz ádáz harcát tárja elénk az író, hanem a legendák talaján álló hős kalandjait ötvözi mesés elemekkel. Nem aggódunk érte, csak követjük. Tudjuk, a mese ezerarcú világában ledőlnek a valóság ezeroldalú korlátai. A mese független a múlttól, jövőtől. Lényegtelen, hogy megtörtént eseményt mond-e el, de az sem érdekes, hogy olyat, ami meg sem történt. Ezért is olyan távoli a mi világunktól. Ott a fizikai valóság keretei közt szabadon szárnyaló képzeletünk paradigmái érvényesülnek. Az átváltozások lehetőségei, a hihetetlen erők, a végletes érzelmi kitörések, a történésekben teljes fordulatot előidéző varázslatos tulajdonságok, a regény meseelemei. A csodaváró érzések, vágyak az ember legbensőjében mindig élnek. Az örökös kockázatban, a nihilizmus határában is még él a remény. A bizakodás alapvető emberi jellemző, és ez a gyökere életerőnknek is. Ezért mondhatjuk, hogy a mese elválaszthatatlan az embertől. A mesés elbeszélésmód a motívumokkal együtt különleges ízt ad a regénynek. Emberi tulajdonságokkal rendelkeznek az állatok és tárgyak. Céljaik, elképzeléseik, múltjuk van. Ez a furcsa irracionalitás mozgással teli, élénk, izgalmas világot varázsol elénk.

Milyen még ez a világ? A hajlíthatatlan jellemű kóborlókból csavargók lettek. Az ember bölcsessége ravaszságában rejlik. Makunaima is ravasz, és ezen kívül még beavatott is. Ezek a tulajdonságai biztosítják, hogy diadalmaskodjon kalandjaiban.

Közelíthetünk a regényhez úgy is, hogy megvizsgáljuk mennyiben mutatható ki benne a XX. századi európai avantgarde. Tabuk dőltek, az emberi fantázia szétfeszítette a konvenciókat. A szélsőségek kínálkoztak a valóság hiteles megragadásául. A „törj össze mindent” és „száguldj”, valamint a nézőnek szamárfület mutató művész példája világkörüli útra kel. A művészeti mozgalmak bizalmatlanságot sugalltak a fennálló hatalommal szemben. Az örök újítás volt szemléletük alapja. A Brazíliában modernizmusként fémjelzett stílusjegy magában foglalja az európai avantgarde szellemi útjait, elveit, filozófiai hátterét, és ez ötvöződik a szerzőnél a dél-amerikai legendák hitvilágában. Így lesz műve látomás mitikus beidegződésekkel. Azért is választ az őserdő rejtelmes világában olyan kéjsóvár hőst a brazil lélek megtestesítőéül, aki nem a világmindenség örök kérdése izgat, hanem a dévaj fickándozási vágy. Nincs az a Freud által megnevezett vágy, érzés, ami elfojtva maradna a hősben. Makunaima minden terve és vágya valóra válik még úgy is, hogy nem a szerelem tüze ég benne, csak fickándozási kedve hajtja. „Szeretkezés a szeretkezésért” elv jellemzi.

Az ember érzelmi felszabadításának szószólója. Naturális szürreáliájával, jelképeivel a valóságot újrafogalmazza, árértelmezi, és újra teremti. Megalkotja a jelen legendáját is. Nincs tökéletesség és nincs véglegesség, de nincs halál sem. Hisznek az élő holttestben. Hitük része, hiszen a halált valahogy értelmezni kell, hiszen olyan borzasztó, hogy nem is szabad komolyan venni, ahogy Ionesco mondja.

Abban az időben keletkezett Kafka A kastély című regénye. Ha összevetjük vele, látjuk, ott is titokzatos a világ, de ellentétben ezzel, az értelmetlen és kegyetlen.

Andrade igazi ereje a teremtésben rejlik. Nem elégszik meg az európai avantgarde formai és gondolati világával, kiszélesíti azt a brazil föld lakóinak világával.

Azon a freudi alapon, hogy a korábbi élmény és tapasztalat a tudatban jelen van és hat. Az emberi életnek mindig gyorsan vége lett ezen a vidéken, de a legendákban, a mítoszokban és a mesékben nem értelmezhető az elmúlás. Nem kap nagy jelentőséget, ugyanolyan átmeneti kellemetlenség, mintha tetvek mászkálnának az emberen, vagy kullancsokat kellene kiszedegetni a lágy emberi húsból.

Ebben a látásmódban az árnyak is élnek. Igazi halál nincs. Senkit sem tölt el borzalommal a csontvázaktól fehérlő föld alatti barlang. Érdemes elgondolni, hogy mennyivel vidámabb képet fest róla, mint az egzisztencialisták, akik életünk meghatározó érzéseként értelmezték.

Nem állítjuk azt, hogy komolytalanul fogja fel az életet az író, de feltétlenül föl akartuk hívni a figyelmet arra, hogy vég-e a halál?

Milyen a kezdet?

A regény elején a félelem és a sötétség szüli meg a brazilfajta hősét, meghatározva ezzel a sorsát is. A félelem, a rettegés. Az elfojtott feszültség és a sötétség titokzatossága, az árnyékvilág kibogozhatatlan, sejtelmes lényei ez által ott rejtőznek Makunaimában. Tulajdonságai innen eredeztethetők. Mint minden hős, ő is szemben áll a világgal, azzal, ahol az indián kultúra kihalóban van, és már csak töredékei maradtak az utódokra.

A hős a kaland pillanatainak él. Néha nem több mint egy piciny harmatcsepp, de máskor napsugarakat is átölelő igazi férfi. Nem ismeri a kétségbeesést. Amikor a legnagyobb a baj, akkor szottyan kedve egy kis mulatságra. Az időnek fittyet hány. Itt nincs idő. Ha gondol egyet, hirtelen kóborol, és aranypapagájok kísérik útján. Mindig az érző lény áll középpontban, legyen ember vagy emberszerű lény. Mindig érte szól a mese.

A szereplők kavalkádja jelenik meg a könyv lapjain. Előkerül itt mindenki, aki valaha élt vagy élhetett volna a brazil földön. A karneválok forgatagát idéző seregszemle figurái népesítik be de Andrade világát. Micsoda lánc van a természetben! A delfin apja szarvasbéka.

A fehérszemélyek sokasága veszi körül Makunaimát. Van itt mulatt asszonytól francia dámáig mindenféle nő. Lehet galád némber, még az sem számít, hogy mesebeli lény. Akkor is hősünk nője lesz, még az álnok fonalharcsák sem tehetnek semmit.

A regény a fantasztikumot hitelesíti. Pontosak megnevezések. Ha nagy a baj, akkor pampák jó szelleme segít. És mindenre jó a guaraná-fa magjából készített főzet.

A regény egy vándorút története. Tehát ősi motívumot választ az író gondolatainak elmondására. A vándorlás igazán nagy lehetőséget kínál a világ részletes és gazdag bemutatására. A meglepetések, a váratlan helyzetek szinte kötelező velejárói jellemzői az ilyen elbeszéléseknek. A vándorlás és az életút egymással közeli kapcsolatba hozhatók. Előnye még, hogy a hősről alkotott képüket folyamatosan gazdagítja. Ha a vándorlás során mi is kísérői vagyunk, akkor a hőssel bensőségesebb kapcsolatba kerülünk. Hitelessé lesz, minden mi is személyesen tudunk. Így az író a könnyebb bemutatást és jellemzést választja.

A vándorlás életforma, magatartás, de elmondható róla, gondolati rendszer is. Csavargók, vándorok, szerencsét próbálók, kincs vagy kaland után vágyakozók hosszú sorát említhetnénk, akiket kapcsolhatunk Makunaimával, aki szintén úton van, hogy megnézze, igaz-e, amit a százlábú mesélt. A tüzes vérű hős felfalt halaskofák, mocsári kontyvirágok, hollandok idejéből származó nimfa és állatszerű hangok és formák közt járja útját. Néha szellemalak bűze árad, szól az ökörszem dala, a koromsötétben vércsepp csillog, és ráncos bőrtömlőből lángnyelv csap ki.

Vándorlása nem marad nyomtalan. Makunaima megnevez, felismertet, teremt útja során. Mikor a csodálkozó állatseregletnek odaveti, hogy mi van, mint néztek, nem láttatok még fehér embert, akkor ez már mondássá válik, és idézhető is lesz. Útja során még megteremti a focit is egy elhajított futball-labdával, ami aztán tényleg bűvkörébe vonta a brazilokat is a mai napig. Makunaima csillaggá változása után ezeket nevezhetjük vándorútja továbbélésének..

Az elmélkedés végére hagytuk a művet átszövő humort. Az olvasás során soha sincs rosszérzésünk, még tragikus részekről is kiderül, hogy semmi borzasztó nincs bennük, csak az élet játszódik előttünk. Minden ellentétével együtt igaz, minden lehetőség fennáll egyszerre.

A valóság tárgy, tér, idő egybeolvadása.

A humor sok nyavalyára gyógyír. Ha filozofikus mélységben keressük az összegző gondolatot, akkor azt mondhatjuk: minta az időre és a szabadságra.

Itt nem kérdés, hogy melyik győz: az értelem vagy a valóság? A túlélés a fontos.

Makunaima a brazil nemzet hőse. Mindig képes levedleni a bőrét, de soha nem bújik ki belőle. Soha nem mondja ki, hogy ő fickándozni akar. Nem mondja, de teszi. Aztán összefoglalja tapasztalatait, és példaértékű cselekedetekkel szolgál, levelet intéz a nőkhöz. Nem fontos, hogy szerelemmel fordul-e feléjük, vagy csak közönséges tolakodás közeledése. „Ám. Top, hölgyeim”- mondja Makunaima, és néhány szót üzen: lélek, élet, játék, vágy, tapasztalat.

* Első kézből