Oláh Tamás versei

Tiszta hangodon

Tiszta hangodon életre kelnek a hasonlatok, lüktetnek
A szópillanatok, az álmok szárnyán szőtt képek simogatnak.
Kibontott gondolat tüzet vet, és hallani a fű hogyan nő 1,
Átmos a messzeség, átkarol a Teremtő. Kilépünk a mából, s
Csapdosó jelenünket hunyt szemmel a foghatatlan éjbe zárjuk.

Bordáinkon át, szívünkig fúj a jó, barátaink a versek
Elénk állnak, hogy szenvedélyük heve szétdúlják közönyünket.
Némítsd el fájdalmunkat, és add hangodat kölcsön a költőnek,
Cifra, kancsal szavak helyett rázd meg jól lelkünk alvó harangját.
Egy résen át jöjjenek értünk a zenében fürdetett sorok.

Elfelednünk nem szabad, mikor jő az ár, mi versekbe rejtve
Róluk szól. Vigasza fénytől részegen röpít a kék égbe, mert a
Versmondó szavain világosodnak meg a költő imái,
Igazat mondj szól az eleven intelem, hamis ne vezessen.
Ne hallgass el, megállt időnkben is zengjen messze szádon a vers.2

 

[1]             Utalás Anna Andrejevna Ahmatova Az alkotás című költeményére, (fordította Rab Zsuzsa)

[2]             A fenti vers egy akrosztichon. A görög eredetű szó az ákros (=rendkívüli) és a stíchos (=vers) szavak összekapcsolásából képződött. Olyan költeményt jelölnek vele, melyben a a sorok (esetleg a versszakok) kezdőbetűi összeolvasva egy nevet, vagy egy mondást adnak ki.

*

Csendbe hulltan

Résnyire nyitott szemem követi,
ahogy a végtelen üzenetét hozva
egy bátor sugár átfut szobám egén,
mintha szaglászna valami után
kíváncsian szekrényem alá les.
Egy másik nesz rögvest követi,
kéznyújtásnyira tőlem betűket ír
egyik könyvem gerincére,
korholva int felém
a kiolvasatlan papírhalom.

Ha akarom, ha nem el kell
olvasom a címét:
„Tömeg és hatalom”[1].

 Az Idő gurul, tekintet,
homlok hiába kutat…

Közös takarónk alatt
mellettem fekszik
kivel hálok és ébredek,
s ki vigyázott rám,
hogy más másolata
soha ne legyek,
immár ötven éve.
Ki tudja az álom-agy
mit teremt benne éppen,
miközben szája lágyan énekel.

A bölcsé érett tárgyak is ébredeznek:
testem alakját őrző zakó
fáradtan lóg vállfáján,
a székre dobott ingfelleg
mosolyba fűzött mesét mond,
karja mozdul,
talán a sötétet kergeti,
a tavaszt idézi mellette
a virágmintás selyemblúz,
odébb a felgyűrt szoknya ráncán
gyöngéd vágy ül,
egy tűsarkú ismerős léptei koppannak,
széttaposott férficipő utána iramlik.

Csend után mi jön majd?

Fészek-ágyunk,
ez a különös vacok,
életünk bódult felének tere,
szelíden ölel minket magához,
hogy a szabadság papjainak
önkényt hozó szavai,
a zsarnok nappal por-fényei
ne törjenek még ránk,
s gyűljön bennünk tovább
a hasznos akarat[2].

 

[1]     Elias Canetti könyvét idézve

[2]     A jelzett szavak Szabó Lőrinc A Költő és a Földiek című versére utalnak:
„Legyen a költő hasznos akarat”

 

* Első közlés