Oláh Tamás: Visszafelé

Visszafelé pörgetem filmemet,
kattog a vetítőgép,
hátrál előlem minden,
aki megölelt már szedi lábát,
felém fordulva távolodik,
a mosoly eltűnik róla,
messze kerülve még néz,
aztán észre se vesz,
miközben háttal haladva is
ügyesen kerülgeti azokat,
kiket nem is láthat.
Villódzó filmkockák
libbentik tovább a képeket.
Emlék lesz, ami épp most
történt meg.
Az utolsó levél a fáról
a tavalyi avar ölébe hull.
Most mégis azt látom a vásznon:
öltözik, aki valójában vetkőzik.
A híd korlátjára
visszabukfencezve áll
újra a fuldokló,
mintha vétke halk sóhajjal
messze szállna éppen tőle,
és csilingelő hangon azt kiáltaná
–  élni kell, mert élni jó.
Pedig a vén a vénebb
múltjába fúl mindig, ki ne tudná.
Fordulva sem érhetem el a kezdetet,
tudom ősmúltam előtt is volt valami,
valami csoda, akármi,
semmi dolgom vele,
mégis szeretnék a háttér mögé lesni,
és hallani a teremtő felzengő hangját,
ahogy parancsára megindulnak
a keringő tüzek, szikrázva reng
a mindenség. Napunk világra kél
és a Föld is ébredezik már.
Nyugodj bele, biztatom magam,
a dühödt óra sem jár visszafelé,
és végem is előre van még.
A végtelenség apró terén
nincs ki helyettem szólna,
várnom kell hát türelemmel.
Ami közeledik felém,
mintha beszélne olyan.
A szél is emlékszik a porra,
új szavakat, sorokat hoz.
Magam sem tudom milyeneket,
míg verssé össze nem áll az egész.

*Első közlés