P.Pálffy Julianna: Életképek – I.

–  e M lékül –

Napok óta nem takarított. A konyhában nem volt hely a pulton, a mosogatóhoz nem lehetett hozzáférni a mosatlan tányéroktól és bögréktől. Mindenhol ruhák hevertek szanaszét, s a félig lehúzott redőny adta félhomály nem tompította, inkább még riasztóbbá tette a lakást.
Az étkezőben sorban álltak az üres üvegek nagy összevisszaságban, némelyik felborulva, bódult, öntudatlan mászkálásainak mementójaként. A szobában érződött az elszívott cigaretták, és a hamutartókban otthagyott csikkek kesernyés, kellemetlen bűze.
Megint nem hagyott magának józan pillanatokat, csak ráivott az előző napi ájultságra.
Ritkán ment el otthonról, és lehetőleg olyankor, amikor kevés esélye volt bárkivel is találkozni.
A legközelebbi boltba járt vásárolni, néhány méterre a ház bejáratától. Az eladók jól ismerték már, kérdés nélkül mérték a párizsit, és a legolcsóbb lecsókolbászt. Hó végén még ennyit sem, akkor csak ital került a kosarába. Sokszor előfordult, hogy megszánták, és többet mértek neki kevesebb pénzért. Soha nem csinált cirkuszt, csendes részeg volt. Talán ezért nem bántották. Ha csak kicsit volt pityókás, beszélgetni is lehetett vele, néha vidám történeteket mesélt a lánykorából, beszéd közben kisimult az arca, s a szemében is felcsillant valami a régi fényből. Valaha szép nő lehetett, de a bagó, és az ital mély barázdákat vésett az arcára, éveket öregített rajta. Nem ment férjhez, ha szükség volt rá, mások gyerekeit dajkálta. Két éve lett rokkantnyugdíjas alig negyven évesen – az üzemi balesete után –, azóta még jobban begubózott, még jobban kerülte az embereket.

Régóta nem látták, ezért is lepődtek meg, amikor belépett a bolt ajtaján. Alig lehetett ráismerni, a haja, ruhája rendben volt, és mintha ki is egyenesedett volna. Szorosan mellette, szinte a szoknyájába kapaszkodva, egy hét-nyolcéves forma gyerek állt. Első pillantásra nem lehetett megállapítani, fiú-e vagy lány.
– Hát ezt a gyereket honnan szerezte Marika? – böffent rá cseppet sem udvariasan a szomszéd házból az öreg házmester.
– Nem szereztem – fordult felé az asszony – a bátyámé. Ő kért meg, vigyáznék-e rá.
A körülményeket nem akarta elmondani a gyerek előtt, a seb túl friss még. Múlt hónapban veszítette el az anyját, a bátyja is csak pár nappal élte túl. Óriási karambol volt, úgy vágták ki őket a kocsiból. Szerencsére a gyerek nem volt velük.
– Oszt, fiú vagy lány a lelkem? – kapcsolódott be a beszélgetésbe a pénztáros kisasszony is.
– Kislány. Őt is Marikának hívják, és már iskolás – válaszolta az asszony, miközben lehajolt a gyerekhez, és megsimogatta a rövidre vágott haját.
– Mit szeretnél vacsorára? – nézett kérdőn a kicsi szemébe.
A gyerek elengedte a kosár fülét, és még közelebb bújt az asszonyhoz, majd alig hallhatóan súgta:
–Tejbegrízt lehet?
– Lehet kincsem – mosolyodott el a nő. – Gyere, bevásárolunk, aztán otthon megfőzzük.
Megfogta a gyerek kezét, és határozott léptekkel indult a pultok felé. Megvették a vacsorához valókat, a kosár tele volt élelmiszerekkel, még gyümölcsöt is választottak. Egyetlen üveg ital sem került melléjük. Az eladók meglepődve néztek egymásra, hihetetlennek tűnt amit láttak.
A boltban már látszott a húsvéti készülődés, előkerültek a díszek, a színes tojások, és a választék is nagyobb volt. Éppen a csokinyuszikat nézegették, amikor egy idősebb asszony fordult kedvesen a gyerek felé, és megkérdezte:
– Te már írtál a nyuszinak? Mit kértél tőle?
Nemcsak a kislányt, a nőt is váratlanul érte a kérdés, hirtelen nem is tudta hogyan reagáljon rá. Nyuszinak levelet? Nem akart udvariatlan lenni, ezért gyorsan válaszolt.
– Marika még nem írta meg a levelet, majd vacsora után együtt írunk – vágta rá, hogy a többi kérdést megelőzze. Kerülve a további beszélgetést, gyorsan fizettek, aztán kéz a kézben elindultak hazafelé.

A lakásra nem lehetett ráismerni. Tisztaság és rend uralkodott, csak a gyerek játékai hevertek a szoba közepén.
– Én megfőzöm a vacsorát, te addig készítsd össze az iskolatáskádat holnapra – terelte a kislányt a szoba felé.
Miközben keverte a grízt, arra gondolt, ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja neki, hogy itt egy gyerek miatt főz vacsorát majd, hogy egyetlen üveg ital nem lesz a szobájában, hogy nem lesz cigaretta a szájában, akkor azt válaszolta volna: az csak egy másik bolygón létezhet! Az első időben szenvedett miatta, de nem veszíthetett. Minden nap győzelem volt a szenvedélyek felett, és napról napra közelebb került régi önmagához. A tükörből új arc nézett vissza rá, és ez az új arc határozottan tetszett neki. A bátyja miatt érzett fájdalmát magába zárta, csak a gyerekre figyelt.
Kényelmesen megvacsoráztak, aztán megfürdette Kismarikát, és amíg el nem aludt mesét mondott neki. Napok óta így ment ez minden este. Miután megmosakodott, és bebújt a takarója alá, mert arra gondolni, hogyan is lesz tovább? Tudta, a gyerek csak akkor maradhat nála, ha a gyámhivatal mindent rendben talál. Kikérdezik a rokonokat, az ismerősöket, a szomszédokat. Amennyire szüksége volt a kislánynak rá, neki éppen olyan szüksége volt a kislányra. Soha nem felejtheti el a bátyja szemében a könyörgést ahogy arra kérte, vegye magához a gyereket. Bízott benne, és ezt a bizalmat nem játszhatja el.

Két hét múlva Húsvét. Peregtek a gondolatai, elfelejtett érzések dübörögtek a szívében. Az orrában érezte a régi ünnepek illatát. Évek óta nem sütött semmit, az anyjától tanult, leírt receptek ott árválkodtak valahol a konyhafiók mélyén. Ha mégis, ha mellette maradhatna – gondolta –, újra élhetné a normális emberek életét, lenne célja, lenne kiért felébredni reggel, lenne kire várni délután.
Nyöszörgésre riadt. Egy pillanat alatt felkelt, és odalépett a kicsi ágyához. Felvette őt, és ringatni kezdte, ahogy az anyák ringatják az álmukból felsíró gyermeküket. A kislány nyöszörgött, először nem is értette mit akar mondani.
– A mamát akarom – súgta alig hallhatóan –, elfelejtettük megírni a nyuszinak!
– Nem felejtettem el, én már megírtam neki, neked csak rajzolnod kell hozzá. Reggel az lesz az első dolgunk, jó? – súgta a nyakába, és ringatta tovább a gyereket, míg megnyugodva, újra álomba merült a karjaiban.

Ez volt az első Húsvétjuk együtt. Aztán jött még nagyon sok, de ez az első örökre összekovácsolta őket. Amikor Kismarika felébredt azon az első, közös Húsvét reggelen, egy hófehér nyuszit látott, gyönyörű kék masnival a nyakában. A masni kis papírtekercset tartott, benne fényképpel. A fényképen hárman voltak. Apa, Anya és ő, Kismarika.
Mamina – később így hívta a nagynénjét – akkor mesélte el, hogy a szülei nem jönnek vissza, de mindig vigyáznak, mindig figyelni fognak rá. Maminának köszönhette, hogy soha nem felejtette el őket, hogy minden apró emléket megőrzött róluk. Maminától tanult meg sütni, főzni, ő állt mellette a diplomaosztó ünnepségen. Neki sírta el az első szerelmi bánatát, vele ment menyasszonyi ruhát keresni az esküvőjére, Mamina adta férjhez. Később, pár hónap múlva, együtt választottak nevet – mennyit bolondoztak ezen! – a kislányának is.

*
Húsvét van. A harmadik már Mamina halála óta.
Tegnap kitakarította az egész lakást, elrendezte a díszeket, a virágokat, a keretbe foglalt fényképeket finoman áttörölgette.
Az íróasztalán két kép van. Az egyiken, ő a szüleivel, a másik képről Mamina mosolyog rá.

Régi receptet keres a konyhaasztal mellett ülve, amikor csilingelő kacagást hall a gyerekszobából. Gyorsan leteszi a könyvet, és kíváncsian elindul a hangok felé. Apa és lánya együtt hasalnak a szőnyegen, és boldogan nevetnek. A szoba közepén pedig egy hófehér nyuszi ül, gyönyörű kék masnival a nyakában…

*Első közlés

3 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen Katikám, itt is!

Comments are closed.