P. Pálffy Julianna versei

Hó(m)esés

Lomha fagy jár
csipkebogyót csipkedve
a hegyoldalon,
hideg eleganciával
lép át
dértől reszkető fákon,
megdermedt vízfalon –

távoli tornyok mély
torkú harangjai égi
dalt zengenek,
s a hóillatú szélben
eltévedt pihék
pajkos körtáncba
kezdenek.

*

Ünnepre várva

Huncutkodva int búcsút
az ősz, szeplős levélkéin
még ékes bíbormáz időz,
köd fátylába titkon szurkál
hajnali fohászt egy eltévedt
napsugár, tócsák tükréből
cseppnyi illúziót szublimál;

messzi hegyek mord ormán
zúgolódik a szél, pörögve-
forogva szitál tengernyi
hódarát a Tél; gúnyája tavalyi,
csizmája kopott, órák, napok
kerekén száguld az idő,
türelmetlen hévvel kopog;

.

.

.

de csak csöndes éjen nyit ablakot
Hóanyó, s dunyhája pihe-puha
pihéiből borít ránk békét, a fehér
ünneppel selymes múlt-takaró.

*Első közlés