Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája

Emlékszel még a görbe lábú Télre,
ki megtaposta vézna horpaszunk?
Hogy csorgó nyálunk gyémánttá igézte?
S csodák csodája, mégis itt vagyunk.
Nem húz örvet bolhás nyakunkra senki,
míg rohadt hússá nem lapít az Úr,
hisz megtanultunk morgással felelni,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

Emlékszel még a kis koldusfiúra?
Pofánk elé egy lapockát lopott!
A februárt még úgy-ahogy kihúzta,
majd lázasan, köhögve távozott…
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel,
koslattunk együtt sok veszett szukát,
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével,
mi vándorok, mi elvadult kutyák.

Emlékszel még a sintér csúf szemére?
Borban égett, mikor nyakon fogott.
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe,
s ő káromolva Istent átkozott?
A mészárszékek sarkain lapulva
lestük az ízes marhacsontokat.
Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra,
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!

Emlékezz majd, ha véget üt az óra,
s az Égi Ajtó aranyküszöbén
ha elénk áll a nagyszakállú szolga,
hogy milyen jól mulattunk, te meg én!
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot,
mi velünk együtt út sarába hull,
örök időkre testvérek, barátok,
örök időkre, jaj, gazdátlanul.

*Első közlés

 

 

2 hozzászólás

  1. A gratuláció jogos. Elégikus hangvételű, nagyon jó vers.

Comments are closed.