Smelka Sándor: A hógömb

Viktória bár várta a Mikulást – nagyon jó kislány volt idén – mégis elszomorodott, amikor a csizmáját pucolta. Ugyanis kint, az erdő fái feketén, sötéten hajladoztak, sőt a kertet, az udvart és a házak tetejét se fedte még hó.
– Mi a baj, Viki, miért szomorkodsz? – kérdezte tőle az anyukája.
– Attól félek, hogy nem jön a Mikulás!
– Miért ne jönne?!
– Mert nincs hó, és az óvodában azt énekeltük, hogy a Mikulást „két szarvas húzta, szán repítette”. De hó nélkül hogyan tud szánnal jönni?! – kérdezte Viktória legörbülő szájjal.
– Na, gyere, azért csak tegyük ki a csizmádat az ablakba, majd meglásd, a Mikulás ezt a kis problémát is megoldja majd.
Mikor a csizma a helyére került, oda, hova minden gyerekcsizmának kerülnie kell december elején, anya és lánya beültek a jó meleg szobába, az olvasólámpa fénykörébe, Ott egy mesekönyv nyílt ki, mert egy jó könyv a legjobb ellenszere a félelemnek, és várni is könnyebb így. Az anyuka olvasni kezdett:

Grimbusz és a hógömb

Egyszer a Mikulás nagy bajba került, mert mikor épp elindult volna az ajándékokat elvinni a gyerekeknek, nem volt hó. A két rénszarvas is tanácstalanul állt a szán elé befogva, és el nem tudták képzelni, mi lesz most. Mindenki tudta, hogy Grimbusz, a főkrampusz áll az egész ügy mögött, aki annyira szerette a havazást, hogy az összes hófelhőt elrabolta, hogy minden hópehely csak neki szállingózzon. Grimbusz már csak ilyen volt: az évek folyamán már sok-sok kalamajkát okozott a Mikulásnak.
A Mikulás manói is tanácstalanok voltak, gondoltak erre, gondoltak arra, de nem igazán tudták, hogyan lehetne visszaszerezni a hófelhőket Grimbusztól. A legkisebb manónak – Bíborkának – azonban támadt egy ötlete. Jól felöltözött, felhúzta a sálját, sapkáját, és elindult a krampuszhoz. Amikor odaért, bedörömbölt az ajtón.
– Ki az? – kérdezte Grimbusz az ajtón keresztül.
– Bíborka vagyok.
– Mit akarsz tőlem?
– Hoztam neked ajándékot.
Erre rögvest kitárult az ajtó, de csak éppannyira, hogy Grimbusz a fejét kidughassa.
– Hol van?
– Egy hópehelyért megmondom.
– Hát jó – mondta csillogó szemmel Grimbusz, és csodák csodájára egy hópehely szállingózott Bíborka orrára.
– Na, hol az ajándékom?
– Mindjárt megmondom, ha kapok még egy hópelyhet, mert ez már elolvadt.
Tényleg, a hópehely már nem volt sehol, ezt még Grimbusz is láthatta.
Ekkor újabb hópehely szállt Bíborka sapkájára, de az is elolvadt. Grimbusz kénytelen volt még egy hópelyhet küldeni, aztán még egyet, mert mindegyik elolvadt Bíborka kabátján, haján, orrán, és a krampusz hiába kérlelte a manólányt, ő nem mondta meg neki, merre van az ajándék. Grimbusz erre olyan mérges lett, hogy egy hatalmas hófergeteget támasztott, úgy hogy az egész vidéket belepte a hó.
– Ez már nem olvad el, most már igazán megmondhatnád, hol van az ajándékom, Bíborka!
– Hát, rendben. Látod azt a házat a város szélén, az erdő mellett? Ott majd megtalálod.
Grimbusz egyből oda is rohant, ahhoz az erdőszéli házhoz, mert a havazásnál csak az ajándékokat szerette jobban. Azonban nem talált semmit. Már majdnem hazament, amikor meghallotta a száncsengőt és rövidesen feltűnt a Mikulás is szánostul, aki miután leparkolt a ház udvarán, egy nagy-nagy ajándékcsomagot tett be egy szépen kipucolt csizmába.
– Hahó, Mikulás – kiáltott oda Grimbusz – nekem nincs ajándék?!
– Dehogy nincs – mondta neki a Mikulás és odadobott neki egy szépen becsomagolt dobozt. Grimbusz mohón feltépte a csomagolópapírt, majd rövidesen egy csokit és egy hógömböt tartott a kezében. A krampusz teljesen el volt ragadtatva az ajándéktól, most már annyi havazást láthat, amennyit csak akar. Mindjárt haza is rohant, de olyan gyorsan ám, hogy még a csokit is ottfelejtette a hóban.
A Mikulás pedig minden gyereknek el tudta vinni az ajándékokat ezen az estén.

– Milyen szép mese volt – mondta Viktória.
– Az ám – válaszolta az anyuka – de most nézzük meg a csizmádat, hátha itt járt már a Mikulás.
Ahogy kiléptek az udvarra, a kislánynak a lélegzete is elállt: havazott, és olyan fehér volt az erdő, az udvar, a fák és a házak teteje, mintha porcukrot öntöttek volna a tájra.
– Nézd, anya, míg olvastunk, havazott. Valóra vált a könyv.
De nem csak ez a csoda várta Viktóriát, mert a csizmája is tele volt mindenféle finomsággal.
Ahogy az anya és lánya mentek be a melegbe, még észrevettek a földön valamit: egy csoki volt.
– Figyeld, anya, itt van Grimbusz csokija, amit elhagyott. Apa el se hiszi, ha ezt majd elmeséljük neki.
Anya csak mosolygott, és felnézett a csodákat rejtő decemberi égre, ahonnan vidáman szállingóztak a hópelyhek.

*Első közlés