Sógor Zsuzsanna: Ahol voltam

A sztyeppén álltam mikor alábukott a nap
aranyba fújta a fű zöldjét és a kék eget a szél.

Ablaktalan földkunyhó előtt a tűző napon
kövekkel törtem a magvakat és vízért mentem félnapi járóföldre
hogy a gyerekek szomjan ne haljanak.

Átsétáltam a Napkirály termein
pompás tükrökben szemléltem magam
és a tengerpart homokdűnéi közé vágytam mert ott béke van.

Hátamon vittem gyermekem az Andok szédítő szerpentinjein.

Betegeket ápoltam lövészárkok közelében.
Bíborszínű vérük átütött a kötéseken.
Menekülni akartam a kínjaiktól de nem volt hová és nem volt kihez.
Megírtam helyettük utolsó leveleiket.

Férjhez adtak egy ismeretlen emberhez
aki magával hurcolt félelmetes helyekre.
Én még gyermek voltam. Ha nem látta együtt sírtam
egyetlen játékbabámmal.

Apáca voltam komor zárdában. Imádkoztam bocsáttassanak meg
a mások bűnei.

Orrom vére folyt mikor a Fordból a bokrok közé löktek
a railway station mögött. Hallottam gonosz nevetésüket.

Óriási szemekkel nézett rám rácsos ágyából a vízfejű kisgyerek
mellé ültem és dúdoltam neki.

Gyapotot szedtem végtelen földeken. Elfelejtettem a nevem
mert anyám meghalt és nem mondta ki többé senki sem.

Szekérkaravánon vándoroltam erdők között. Táncoltam veled
megnéztem a tenyered és jósoltam neked.

Mindent ott hagytam örökre
mikor az iszonyat felhője szétterült Csernobil fölött.

Az út hosszú volt hazáig mégsem szálltam buszra Montgomeryben.

Mikor egy fekete autóból szemem előtt lőtték le gyermekem elborított a téboly.

Stadionokban kerestem elveszett családom a lemészároltak között.
De arcukat sosem láttam viszont.
Teleragasztottam fényképükkel a kerítéseket és minden házfalat.

Gyermekkezekbe adtam ceruzát játékot könyveket
tanítottam mondani a szót törölgettem hulló könnyeket.

Egyenlő bánásmódot követeltem
hogy a tudás megszépítse arcomat erőt adjon
ha vívni kell ismeretlen harcom.

Párizs véres kövein futottam lélekszakadva
Szent Bertalan irtózatos éjjelén.

Barlang falára rajzoltam a bölényt hogy sikeres legyen a vadászat. A tüzet féltem-óvtam én.

Az ostromlott Sztálingrádban
fagyott lábbal jártam a Volga jegén némi élelemért.
Jeget vágtam. Két nap múlva olvadt ki és lett belőle víz.

Gyárakban dolgoztam lábam dagadt tüdőm zihált.
Ugyanúgy álltam ott mint annyi hosszú éven át az anyám.

A barakkban a kenyeret morzsánként osztottam hogy a mellettem reszkető testvéremnek adjam. Eljött a reggel de ő már nem kelt fel.

Éjszaka szöktünk át a határon ötvenhat hideg telén.
És ott álltam az Újvilág kapujában Ellis Island-on
a bevándorlók szigetén.

Lebombázott házunkból menekültünk át a tengeren hitvány hajón.
Majdnem kikötöttünk mikor elnyelt a tenger.
Látták a partról sokan. Másnap kidobott az ár.
Épp alábukott a nap.
Ott feküdtünk előttük alázatos holtan.
A tenger kékjét és a fű zöldjét aranyba fújta a szél.