Tinkó Máté: Jöttök, mentek

Nem léteznek ketrecek, amelyek fogva
tarthatják az embert. Tartós börtön van,
de az nem alkuszik térnyi helyiségekkel.
Beléd szerettem. Dédapámat mikor lábon
lőtték, fel kellett hagynia a profi tánccal
örökre. Sántán, bice-bócán itta le magát
a sárgaföldig hetente többször a kultúrház
melletti kocsmában, kurjongatása át-
hallatszott hosszan, keserűen. Aztán
rásérült a sebre, a kurva életbe
elfertőződött neki. Egy hosszú combú
ápolónő cserélte az ágyneműt alatta,
napot nappá téve, mint kiderült,
dédmama volt, az ő hosszú combjai.
Beléd szerettem, mert hiányoznak a te
történeteid a családról. Magyaráznál
hosszan, ujjaidat összefűzve, vagy épp
csak azzal a nézéssel, amibe igazán
nem lát bele senki, ahogy kék szemed
jobbra-balra ugrál nyugtalan, szépen.
Te csak szeress másik férfit, én meg
hivatkozom néha rád, gyűlnek az idők
mögöttünk, melyben nyomorultul
nem történt semmi, kettőnkből
ami közösre fordulhatott volna.
Innét pedig szűkülni látszik a szoba, ahol
írok, élek, bukik, amit első sorban
tagadtam volna mégis.