Windisch József: Varázserő

„Apu, te ugye tudsz varázsolni?” – kérdezte kislányom lefekvés előtt. „Persze.” – feleltem, hiszen mi mást felelhettem volna. „Adsz nekem is a varázserődből?” Adtam hát. De csakis jó célra. Reggel az autóban eszébe jutott, megkérdezte, mit varázsoljon nekem. Eléggé siettünk, de lassítottam, mert szokásunk egy ideje, hogy a visszapillantó tükörben összekacsintva beszéljük meg a négyévesek dolgait. Először évődve hárítottam: nekem mindenem megvan, nincs szükségem csodára. De aztán beadtam a derekam. „Na jó, egy kis időt varázsolhatnál nekem, abból sosincs elég.” Ezen elgondolkodott, de mivel a megállapítás vitán felül állt, csribi-csiribá, már varázsolta is. Nem folytathattuk a társalgást, mert ebben a pillanatban a piros lámpára fittyet hányva közvetlenül előttem egy teherautó száguldott át a kereszteződésen. Köszönöm az időt, amit kaptam. Úgy számolom, 40-50 év lehet.

*Első közlés

1 hozzászólás

Comments are closed.