Zajácz Edina: Csillanás

Kiszakadnak a fák is a földből,
ha már dolguk nincs, törzsük engedelmesen eldől,
és kifordul évszázados gyökerük.
Büszke katonaként saját gödrükbe visszahullva
sötét álommá nőnek a végükön csillámló homokdarabok.
Mennyi gyöngédség van ebben a mozdulatban,
ahogy megbontja törvényét a természetes rend.
Vajon minket mi éltet még, annyi feladaton túl,
vajon meddig dübörög a szív odabent,
míg végleg kiszakad bordáink alól?
Úgy hagyj engem élni, akár az erdőben a fákat,
hogy a kedvedért még százszor virágba boruljak,
mielőtt a lüktetés gyengülő ereimbe fárad.
Adj nekem erőt, hogy a méltósághoz elég legyen,
s ne hagyd álszentül villódzó fénybe veszni önmagad,
akkor se, ha mohák viaszos könnye folyik a kidőlt törzseken..

*Első közlés

©Kiss Andrea