Smelka Sándor: A bedobó ember

Egy írónak a felolvasóestje előtt akadnak furcsa álmai. Én például egyszer azt álmodtam, hogy egyik este a belvárosban sétáltam, amikor egy kapualjból elém ugrott egy nagydarab, kopasz fickó és azt mondta:
– Hé, te!
– Jó estét – mondtam udvariasan, mert nem akartam tegeződni vele.
– Semmi jó estét, értve?! Különben is, takarodsz be mindjárt a kiállítás megnyitóra, különben nyakon váglak!
Nem egészen azt a kifejezést használta, hogy „váglak”, hanem annak valamiféle drasztikusabb, vulgárisabb változatát.
– Na, de kérem… – mondtam volna válaszul, de nem tudtam, mert a kopasz megragadott és egyszerűen betuszkolt a kapualjba, végig rugdalt egy sötét folyosón, miközben valamiféle beszéddel próbálkozott, amiből nagy nehezen kihámoztam, hogy ő most éppen valamilyen Irén valamilyen kiállítására invitál, nagy-nagy szeretettel. Egyébként már el is kezdődött a megnyitó, mi a fenéért kések, legközelebb jöjjek időben, mert nem leszünk jóban, annyi szent!
– Miféle kultúrember vagy?! – kérdezte még, miközben nyakon vágott.
Ekkor azt mertem mondani, hogy engem ő ne ütögessen, egyébként se vagyok kíváncsi valamilyen Irén semmilyen kiállítására, és ha most nem haragszik, én mennék is haza, mert várok egy szerelőt, aki talán megjavítja dugulást a vécémben.
A kopasz kissé felbőszült, meglepően szakszerű mozdulatokkal odapasszírozott a falhoz, hátra tekerte a kezeim és azt mondta:
– Szar kifogás, pubi!
És ebben kénytelen voltam egyet érteni vele.
A teremben, ahova betaszajtott, már javában folyt a rendezvény. A falakon gobelinek lógtak, a néhány emberből álló érdeklődök között valaki éppen a bizonyos valamilyen Irén érdemeit méltatta.
– Értse meg, nem érdekel a tárlat! – suttogtam az emberemnek.
Erre az akkora kokit adott, hogy belekondult a fejem.
– Kuss, mert megfejellek, értem?! – mondta, majd biztatón még hozzátette: – Mindjárt hárfázni fognak.
– Nem szeretem a hárfát. És tényleg haza kell mennem…
– Kulturálódj, mert leverlek! – mondta, és a nyomaték kedvéért hasba vert.
Meggyőzött. Sőt, egyre jobban kezdett érdekelni a kiállítás: maradtam tehát. Pár perc elteltével valóban hárfázni kezdett valaki, mire tikkelni kezdett a szemem, megfájdult a fejem. Fájdalmasan felsóhajtottam. Pechemre túl hangosan, mert kopasz meghúzta a fülemet.
– Műélvezet, értve, műélvezet!
Értettem, de azért a hárfadarab közben többször is felsóhajtottam, amit bátran megtehettem, mert a kopasz más emberekkel is foglalkozott: elillanni készülő párocskákkal, nem odafigyelő fiatalokkal. Egy családot például a folyosóról toloncolt vissza a terembe.
A megnyitó végén – tizenöt perc múlva – azt mondtam az emberemnek:
– Hát, viszlát.
– Még mit nem?! – vigyorodott el csúfondárosan. – Van még aprósütemény, bor. Fogyasszá’ má’! Paraszt vagy?!
– Nem ihatok bort, még ma vezetnem kell.
Erre bokán rúgott.
– Egen, és az ásványvíz?! Az kutyafüle?! (A kutyának egész más testrészét nevezte meg.) Ne légy hülye!
Meggyőzött. Ettem egy kis perecet, a kopasz kezembe nyomott egy ásványvízzel töltött poharat, majd végig tuszkolt a gobelinek előtt.
– Mit gondolsz erről? – bökött rá az egyikre.
– Semmit!
Nyakon vert.
– Nyomd a rizsát, nem igaz, hogy egy képről nem jut eszedbe semmi!
– Na, jó… A szabadságot látom a képben, különösen ebben a kék csíkban, itt ni…
A kopasz barátságosan megveregette a fejem.
– Ugye, ugye? Tudsz te, ha akarsz.
– Elmehetek?
– Persze, de előbb írsz egyet a vendégkönyve, értve?!
Értve. Megtettem. Kisurrantam az ajtón. A kopasz még utánam kiáltott:
– Jövő héten felolvasóest lesz itt, valamilyen Sándor fog felolvasni valamilyen műveiből. Itt legyél nekem, mert megkereslek!
Az ilyen álmokkal az író azonban nem foglalkozik, ugyanis mihelyst felébred, tüstént el is felejti az egészet, helyette arról lamentál szorongva, vajon hányan jönnek el a rendezvényére.

*Első közlés