Barta László: Bocis történet

–  Álmaimban, valahol, valamikor … –

 

Reggel 7 óra 14 perc. A félig leeresztett redőny mögött elég szürkés az ég.

…Arra ébredtem, hogy azt álmodtam… Valahol, valamikor létszámleépítés miatt fölöslegesek listájára kerültem. Kirúgtak. Azaz nem teljesen. Átirányítottak valahova, valakihez. Elvégre mégis csak voltam, vagyok valaki. Egyetemi diplomámat a fiókban őrzöm odahaza, s ha kell, előveszem. Ez a hátterem. Ezért biztonságban érzem magam.

Na, de arra ébredtem, hogy álmomban… kirúgtak. Simán. Nem magyarázkodtak. El kell mennem onnan ahol voltam. Sok vagyok nekik. Igaz, már túl az ötvenen. De jó az öreg a háznál, – tartja a mondás. Vagy tán valakinek kell a helyem…  Csinálnak ilyent… hajaj!

Azt álmodtam… elküldtek egy jelentős emberhez. Egy Nagy főnökhöz. Egy Fő-főnökhöz. Egy igazgatóhoz. Küldtek, hát elmentem. Nem óbégattam, beletörődtem. A földszintről felmentem a legfelsőbb emeletre. Az ajtón nagy betűkkel kiírva: FŐNÖK. Párnázott ajtó. Bementem, az irodájában bőrfotelek, szivarfüst, hosszú asztal. Ő csak intett, hogy jó, tudott rólam, várjak. Intett, üljek le oda az ablak mellé egy székre. Telefonált. Közben engem vizslatott. Vajon milyen ember vagyok, magas … alacsony, széles- e a vállam, milyen magas a homlokom, tudok- e mosolyogni. Meg bólogatni. Tudom, azt szeretik. A bólogatást! Láthatta, túl vagyok az ötvenen, rezzenéstelen az arcom, komoly az ábrázatom. Így születtem, így neveltek, ilyen a pofám.

Néz, nézeget, közben telefonál, néha megemeli a hangját és a szemöldökét. Szinte megnyugtatóan figyel, int a szemével… nyugi! Még vár valakire. Tőle is kirúgtak valakit. Még nem láttam őt, nem tudom kicsoda. Csak annyit árultak el nekem előzőleg odalent, vigasztalásként, hogy ő az idősebb, családja van, de majd én leszek a főnöke! Én fogok majd neki dirigálni. Mit, hol még nem tudom. A Nagyfőnök igazgató még mindig telefonál. Közben ismét integet, jelzi… sajnos várni kell. Ez van. Várnom kell. Nincs mit tenni. Várakozás közben az ablakon nézek kifele.

Nézek… nézek… nézek, csak nézek. Bámulok. Azt hiszem, felrémlett, hogy odakint fent a szemközti házat szikrázó, aranyló napsütés ragyogja be. Olyan melegen, hogy az már szinte süt. Érzem! Csillog-villog minden…A lapos bádogtetős ház második emeletére látok. Az egyik ablakpárkányon valami mozog. Úgy nézem, ez egy óriás zöld béka. Hogy kerül ez oda? De tényleg!?  Béka az ablakban? Olyan forrón süt be a nap, ide a székre is ahol ülök, – úgy-e álmomban látom, ez nem csoda, ez valóság! Egyszer csak a béka körül, úgy tűnik, fény lobban és szempillantás alatt, mint a mesében, amikor a királykisasszony hirtelen megcsókolja a csúf varangy békát, az csodák csodájára, varázsütésre szép daliás királyfivá változik. Igen, a mesében!

De én most a szemközti párkányon a békából azt látom, ni csak… egy kis boci lett! Ott áll. Nem mozdul. A tarka boci csak néz jobbra, balra a párkányon. Nem esik le. Nézem… figyelem, néha izeg-mozog, le nem csúszik! Pedig a második emelet magasan van. Csodálatosak ezek az állatok!

Akárcsak a minap látott lompos farkú mókuska, a szomszéd házunk falán. Hogy-hogy nem beköltözött a fakopácsok által vájt hungarocell – falszigetelőbe. Fel a harmadik emelet magasságába. Elég bonyolult így, de ez a valóság! Az erdei mókus városi mókussá avanzsált. Neki szabad azt csinálni, amit akar. Felrémlik, majd én is azt csinálom, amit akarok, én leszek a főnöke annak az öreg pasinak, akire épp most várunk. Talán,talán.

Alattam reccsent egyet a szék…A fejem felkapom. Hallom ismét, miről beszél a Nagyfőnök a pasinak, akire most várunk. A telefonba mondja, hogy most már az illető ne telefonáljon vissza neki, sürgősen jöjjön fel az irodájába. Jöjjön fel! Fel,fel,fel! Tudjuk, a Nagyfőnök igazgatóknak általában magasan van az irodájuk. Nagy emberek. Nehéz őket könnyen elérni. Mondja a magáét a diri, hogy siessen, már akire várunk.

… Nézek ki közben az ablakon, ébren vagyok, de hát ilyen az álom. Felébredsz, és próbálsz visszamenni oda ahol voltál álmodba… Nézem a békából lett bocit az ablakpárkányon. Még mindig ott álldogál, két emelet magasságában. Nagyon vicces: boci a magasban, pléhezett párkányon és nem esik le! Ezt most csak én látom. Nézem. Az ablak mintha kinyílna, a boci bekandikál, orrával benyomja az ablaktáblát, a függöny is látszik már odabentről. Őkelme most már megmozdul, bennebb merészkedik, – teheti, álmomban minden lehetséges -… abszurd világ. A boci nagy fényes nyelvét kidugva az ablak előtti függönyt kezdi kóstolgatni. Most már jobban figyelek. Ez a tehénke se nem tarka, se nem egyszínű. Amolyan minden napos, szokatlan. De hát ő egy mesebeli, álombeli bocivá lett hajdani béka és… Hirtelen egy kéz fogja meg a vállamat… majdnem lecsúsztam a székről. Vissza…vissza! A boci a függönynél, valaki behúzza a szobába, hogy ne rágja továbbá a függönyt.

… Jaj-jaj, a függöny!

Hopsz! Függöny le… az ablak becsukva, ez a békás, bocis, ablakpárkányos felvonás véget ért. Elbóbiskoltam, várakozás közben. Szinte beleizzadtam a várakozásba.

Még mindig a dirinél vagyok. Rezzenéstelen komoly arccal ülök, a székem az ablak mellett, lábaim keresztbe, érzem elzsibbadtak és csak nézem a telefonáló, nagy hasú, dús szemöldökű, nagyhatalmú dirit, aki majd munkát ad nekem. Még nem tudom mit, tán valami kis főnök leszek, valamiféle brigádokat irányítok majd. Talán. Ezért kell várni a másik kirúgott pasira, mert ő lesz az egyik beosztottam, helyettesem. Neki is munkát adnak, hogy ne menjen Ő sem külföldre. Mostanában szokássá vált, főleg a fiataloknál. Van itt meló, csak oda kell menni egy Nagyfőnökhöz.,A Nagyfőnökök  a legfelső emeleten levő irodáikból, bőrfotelekben ülve osztogatják az állásokat. Nem kérdeznek. Ők csak irányítanak… mi meg várunk. Mosolygunk, bólogatunk, mert azt elvárják. De mennyire!

Bólogatunk… Türelmesen… Valameddig…

… Amikor felébredtem, reggel hét óra, valahány perckor, azt álmodtam, hogy kirúgtak.

Valahol… valamikor.