Barta László: Fekete lufik Antal Imrével

–  Álmaimban valahol valamikor…-

Valamiféle kocsmába tévedtem be. Félig-meddig italozónak, vegyes boltfélének nézett ki. Arra húzott valami. Tudom, meg volt tiltva nekem, barátnőm óva intett, nehogy igyak…Nem jó, árt az egészségemnek…No, ja, mit tudja ezt Ő.

Közben valahonnan, valamiért emberek gyűltek nagytömegben és valahova igyekeztek. A kocsma előtt, kint az utcán sorban álltak és mindegyre csak nőtt a sor. Bentről láttam ezt, miközben az italomra vártam a söntés felé haladva. Egyre csak nőtt a sor, mintha az összes arra járó ide akart volna bejönni.

Valaki azt mondta, valamit osztanak. Valamiért az emberek mindig szerettek sorba állni. Mindinkább hozzá szoktak, hozzá szoktatták őket, minket. Ilyen volt a helyzet az erdélyi kisvárosban, a „Conducator”  idejében. Ha ő ott áll… akkor miért nem állok én is ott, ha másnak jó az a valami, akkor nekem is kell. Ezért állok, állunk itt sorba.

Valaki azt mondta kakast, pattogtatott kukoricát is adnak. Mindenki azt akart. Ezért is nőtt a sor.

Megunva a lassú kiszolgálást, a hosszadalmas várakozást, kifele indultam az ívóból. Széles ajtaja ki volt tárva, bárki jöhetett mehetett ki-be. Nekem elegem lett a kétórai ácsorgásból. Mentem kifelé és látom, jön a barátnőm is. Beállt Ő is a sorba. Meglátott. Rosszallóan nézett rám. Rosszallóan intett a kezével, a fejével, egész lényével. – Ejnye, hát mégis… menjek már ki abból a ronda helységből! -. Intett, hogy menjek közelebb hozzá. Közben a sor csak nöttőn nőtt, én meg hiába igyekeztem kifelé, mentem és mintha ólomlábaim lettek volna. Mentem, de nem haladtam. A sor már akkorára nőtt, hogy szinte elvesztettem szem elől a nőmet. Mintha már valahol elől lett volna a pultnál, a kiszolgáló előtt. Én meg távolról figyeltem, mit akarhat ő itt?

Lassan haladt a sor. Aztán egyszer csak, egyik pillanatról a másikra fogyni kezdtek az emberek előlem. Ki jobbra, ki balra.

Ahogy sodródtam én is kifelé, a téren, egy nagy kerekes taliga féléhez értem, mintha egy békebeli gulyás ágyúra hasonlított volna, nagy szögletes, derékig érő magas volt, talán fagyit áruló kordénak is kinézett. Mellette állt egy ismerősnek vélt alak. Fekete öltönyben, fekete kalappal osztogatott, árult valamit. Csodálkozva ismertem fel, az egykori neves zongorista, tévés személyiség, komikus, nagy nevettetőt: Antal Imre volt az ! Ott állt és osztogatta a körülötte tolongó embereknek a fekete lufikat. Kissé megöregedve, közömbös arccal, szinte gépiesen adogatta a felé nyújtott kezekbe a felfújt fekete lufikat. Mellé értem és mintha már régóta ismerném, döbbenten kérdeztem tőle:

– Te lufikat árulsz?

Rám se nézett, mélabúsan adogatta az emberek kezébe a fekete színű léggömböket. Belenyugvó hanggal, alig hallhatóan mondta:

– Igen, lufikat árulok.

Megbiccentette fekete kalapját hangom irányába és tovább folytatta az osztogatást a tartály féléből.” Te jó ég, mit keres itt Antal Imre ebben a szegényes erdélyi kisvároskában?” Ez járt a fejembe, közben a tömeg sodort magával. Megint a boltféle előtt találtam magam. Már csak gyéren álltak sorban az emberek, akik be akartak jutni. Valaki kifele jövet bosszús hangon, szinte káromkodva mondta, nem is kakast árultak. De elfogyott, ami volt. Hogy mi is volt, azt nem mondta.

Beértem a boltba. Nézelődtem, ha már kakas nincs, akkor mit vegyek. Kérdeztem az eladót, mi van, mit lehet kapni? Némán vállat vont. Épp akkor láttam meg a bolt egyik sarkában a polcon, nagy darabokban, tömbökben állt a sokféle színes rahát. Na, ezt szeretem! Akkor veszek is belőle. Mondtam az eladónak, kérek abból és abból, több színű is volt, egy-egy fél kilót. Mondja az eladó, hogy abból már vitt a barátnőm!… Vitt?! Na, és?! Akkor is kérek. De, mi a fene, honnan tudja ki a barátnőm?… Ismeri? Ismerősök?…

Közben vágta, vagdosta vizes késsel a rahát tömböt. Életemben nem láttam egyszerre ennyi és ekkora nagy rahátot egy rakáson. Most meg úgy néz ki, valakik meg akarják édesíteni ebben az ínséges időkben a városka lakóinak életét… Valamit csak kell adni a népnek…

A rahátot mindig is szerettem. Jó volt gyerekoromban majszolni az édesanyám hozta édességet. Sokszor a fenyő illatára emlékeztettek a zöld színűek, a rózsaszínűek meg a rózsa illatára.

Az eladó kimérte, ideadta. Mentem kifelé. A barátnőmet nem láttam semmere. De távolabb újra megpillantottam Antal Imrét. A tévéből ismertem korábban, de csak most láttam közelről. Magamban tovább morfondíroztam, miért jött ide, mit kereshet itt a mi kis erdélyi szegényes városkánkban, ahol szinte konganak az ürességtől az üzletek polcai, jobbára konzervekkel rakták tele.

És láss csodát, tudtommal már évekkel ezelőtt Antal Imre már felköltözött az égi színpadra…És most itt van, köztünk, velünk…Hozott nekünk valamit, azt osztogatja. Kell az itteni jónépnek valami…! Talán…

Távolról néztem Őt. Egykedvűen, gépies mozdulatokkal, szó nélkül osztogatta a fekete lufikat. Nem árulta, csak adogatta az emberek kezébe. Már jó nagy csoport gyűlt köréje a téren.

Felnőtt férfiak, ifjak, idősebbek és kortalan hölgyek átvették a lufikat. Aztán elléptek távolabbra a tér egyik sarkába, egymásba karoltak és mintegy megbeszélt jelre felengedték kezükből a fekete lufikat. Tízet, húszat, százat, ki tudja hányat…

Szálltak, suhantak, imbolyogtak felfelé a magasba, a városka felett, a szél néha elkapott néhányat, tovább repítette a napsugaras kék égbolt felé.

A fekete lufik emelkedtek, távolodtak.

Ki tudja merre…? Ki tudja miért…?

Távolról, nagyon messziről, mintha Beethoven Örömódája dallamát hallottam volna…

*Első közlés