Karádi Kázmér: Tűzvirág

A sárkány hanyatt vágta magát a mező kellős közepén. Gyönyörű nyári este volt. Illatos a hársak és a mező este pompázó virágaitól. Rettentően élvezte, hogy végre kivehette rendes évi szabadságát. Hát, igen! Keményen dolgozott és el is fáradt. Meg aztán már nagyon unta a királylányok kiszabadítására siető lovagok hősködését. És, mi tagadás, a nyafogó királykisasszonyokat is. Csupa nyűg volt velük a munka. Először is el kellett őket rabolni. A sárkány megborzongott. Már itt bonyodalmakba ütközött. Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy csak úgy uk-muk-fuk kiválaszt egy királylányt és elrabolja. Nagyon körültekintően és diplomatikusan kellett eljárnia. Mert az országban, ahol élt, nyüzsögtek a királyságok és mindegyikben volt egy koronás leányzó, aki elvárta, hogy őt rabolja el. A sárkány általi rablás, ugyanis, renoménak számított. Az a lányzó, aki átesett ezen a szertartáson, egy exkluzív klub tagja lett. Ő már volt valaki. Őt kiválasztották, tehát kiválasztott lett. Kivételesek a királyság pór- és nemesi népe számára. A sárkány sokszor vakarta a fejét térképe felett görnyedve, ami éppen azt mutatta, hol történt meg már a dolog és hol éppen esedékes. Micsoda kín volt! Szent Sárkányszem az égen! A koronás fők lyányai között volt szép és buta, szép és okos, csúnya és okos, csúnya és buta. Na, hogy legyen okos a jóég sárkánya?! Melyiket válassza? Ezer dolgot kellett szem előtt tartania. Mert ha rosszul választ, akkor esetleg kirobbant egy háborút, vagy ne adj isten egy vadászatot maga ellen. Azt meg kifejezetten utálta! Egy hajtóvadászat azt jelentette, hogy kiesik a munkából és a teendők csúsznak jó pár napot. Amúgy meg ő olyan sárkány volt, hogy nem szeretett senkinek sem ártani. Hogy a fenébe terjedt el az a nézet, hogy a sárkányok vérszomjasak és gyilkosok?! Pont az ellenkezője volt az igaz. Persze szükség volt rájuk a királyságok közötti egyensúly fenntartásában. A sok tejfölösképű, harci tűzben égő suhancokat meg kellett fékezni.

A sárkány a feje alá tette a két mancsát és az eget vizslatta. Irtóztatóan szerette az éji égboltot bámulni. Ó, odafenn az a sok gyémántként ragyogó csillag! A csillagok fénye pislákolt, hol fényesebben, hol halványabban hunyorogtak az őket szemlélőnek. Mindez a sárkánynak azt a benyomást keltette, hogy az égbolt egy tenger, melyen hajóként ringatózik és siklik a saját sorsának kikötője felé. Úgy böngészte a csillagos eget, mintha egy könyv volna. Az összes csillagképet ismerte, és azt is tudta, hogy hol lelje meg őket. A Tejút tetszett neki a legjobban, ez a hatalmas égkőváros, mely csillagködökkel tömött ferde szalagként futott végig az égen. Azt olvasta egyszer, hogy minden ragyogó égitest egy olyan világot ringat, mint amelyben itt a Földön élnek. Mennyit merengett ezen! Szeretetteljesen babusgatta ezt a mézédes tudást. Más világok! Lehet, hogy ott is él egy ugyanolyan sárkány, éppen fekszik a mezőn, és ő is olyan dolgokról álmodozik, mint melyekről  most ő. A sárkánynak nagyon tetszett ez a gondolat. És ha valami szépséggel töltötte el a lelkét, ilyenkor este, akkor apró tűzcsóvákat pöffentett az égre. Mindig próbálta megformázni ezeket az apró lángokat. A kör kifújása már nem jelentetett neki kihívást. Pöffentett már házat, várat, embereket, sárkányokat. Ma viszont valami szebbre vágyott. Valamire, ami igazán tükrözte ezt a gyönyörű éjszakai eget. Így aztán egy tűzvirágot fújt magának. Ahogy a lángok felfele törtek egy rózsabimbó kezdett formálódni belőle. Aztán a bimbó felhasadt és kivirult  egy szemet gyönyörködtető bíborvörös rózsa. Szirmai izzottak, és az éji szellő táncra perdítette a tűzrózsát. Vitte, vitte magával. Pörgött-forgott, hajladozott oly kecsesen mintegy karcsú lány párjának karjában. Aztán halványodni kezdett, apró fénypontokra esett szét, és végül elenyészett a sötétség királykék szövetében. A sárkány sóhajtott egy nagyot és gondolatai ismét a csillagok és egy lovag körül forogtak.

Mert a csillagokkal kapcsolatban a sárkánynak volt egy titkos vágya. Magában sokszor dédelgette azt a gondolatot, hogy elmegy Kőhalom egyetemére és csillagásznak tanul. Sajnos, azt is tudta, hogy ez nem most lesz. Nincs elég aranya hozzá. Még nincs! De egyszer lesz! Hát, igen… Át kellett vennie a boltot apjától. Az öreg annyira büszke volt, hogy a fiai közül ő, a legidősebb, viszi tovább a családi üzletet. Csakhogy ő nem volt vállalkozó típus. Szorgalmas volt és kötelességtudó. Megtett mindent, ami tőle telhető volt. De be kellett látni, hogy nem volt az a dörzsölt, kalmár típus. Most is azon merengett, hogy még pár rablás és meglesz az aranya az egyetemhez. Utána átadja az egyik tesójának a vállalkozást. Amúgy is égtek a vágytól, hogy lányokat lovasítsanak meg és a lovagokat döngöljenek a sárba.

Apropó, lovagok! Azoktól is nyüzsgött a föld. Ahol volt királylány, ott volt legalább egy lovag. A jó ég tudja miért, de a királylányok és a lovagok együtt dukáltak a királyságban. Ez egyfajta árucsatolás volt. A sárkány megfigyelte, hogy hét évente mindig az eget verte a lovagok száma. Azt sejtette, hogy a lovagok is amolyan vállalkozók lehettek, mint amilyen ő volt. Lehet, hogy némely ifjú kényszerűségből öltötte magár azt a dögnehéz páncélt, amiben nyáron még meg is lehetett főni. Már megszámolni se tudta, hogy hány lovaggal volt „üzleti kapcsolata”.  Jöttek csőstül, amint megneszelték, hogy egy királylányt tart fogva az a csúnya sárkány. Összemosódtak már az arcaik. Neveiket sem tudta felidézni. De egyre emlékezett, őt soha sem fogja elfelejteni.

Ezt a lovagok Georgiusnak hívták. Benne az volt a különös, hogy akkor toppant be mikor éppen nem volt királylány a sárkány „kamrájában”. A sárkány nem is értette, hogy mit akar itt ez a lovag. A lovagon látszott, hogy nagyon messziről sodorta a barlangjához a szél. Páncélzata és ruhája nem az evidéki divatot követte. Volt még valami, ami megkülönböztette Georgiust a többi önjelölt hőstől. A vállából egy nyílvessző meredt kifele és a látszott rajta, hogy igen rossz bőrben volt. Mondhatjuk úgy is, hogy Georgius élet és halál között lebegett. Mikor a lova meglátta a sárkányt, felágaskodott, ijedtében egy nagyot nyerített és ledobta a hátáról Georgiust, majd elviharzott . Lovag felnyögött, felnézett a sárkányra, szemei kikerekedtek és azon nyomban elájult. A sárkány felnyalábolta a lovagot, bevitte a barlangba. Egy üstbe vizet töltött, majd a vízbe tiszta gyolcsot dobott. Tüzet fújva felforralta a vizet. Aztán a lovaghoz lépett, éles karmával lehámozta róla a páncélt és az ingét. Óvatosan hasra fordította a lovagot és megszemlélte a kiálló nyílvesszőt. Valahogy ki kellett húzni! Morfondírozott a sárkány magában. Hál istennek az Égi Sárkánynak, volt egy kiváló seborvoslásról szóló könyve, melyet még az egyik őse írt. Felütötte a megfelelő fejezetet, elolvasta, aztán azt dörmögte magában, hogy ez biztos fájni fog a lovagnak. Fájt is! A lovag olyat üvöltött, mikor a sárkány kibányázta belőle a nyilat, hogy a barlang falai is beleremegtek, és biztos volt benne, hogy az ordítást a királyság távoli határában is hallották. Aztán csend lett és a sárkány hetekig gondosan ápolta Georgiust. Mert a sárkány már csak ilyen volt. Irgalmas sárkánynak teremtette az ég.

A lovag felépült és barátságot kötött a sárkánnyal. Georgius elmesélte, hogy ő kóbor lovag,  ide-oda sodorja a szél. Hónapokkal ezelőtt a kellő legrosszabb helyre sodorta a sors. Egy háború vérzivataros közepébe. Ez volt az első és utolsó háborúja. Kellett a pénz a napi kiadásokra. De ez meggondolatlan döntés volt. Az is igaz, és erre büszke volt, hogy senkit sem ölt meg a csata hevében. A sárkány vakarta a fejét, mert nem hallott róla, hogy a királyságok között háború dúlna. Georgius elmesélte, hogy ez a két királyság nagyon messze van, és állandóan hadban állnak egymással. Sok kóbor lovag áll a szolgálatukba, abban a reményben, hogy  jó kis zsold üti a markukat. Azonban a legtöbbjük ott hagyja a fogát a csatamezőn. A sárkány nem nagyon értette a dolgot. Megkérdezte Georgiust, hogy akkor azok a lovagok is háborúban edződnek, akik királylány mentésben vannak? Georgius a fejét csóválta. Nem! Azok kirakatlovagok. Őket arra képezték ki, hogy andalító, szívet remegtető dalokat tudjanak előadni a megmentett lányoknak. Hát igen, a sárkány nagyon is jól tudta, hogy ezek a lovagok egy-két aranyat hagynak a barlangja előtt, ő meg csata nélkül kiküldi a királyleányt. A sárkány most már mindent értett a „királylány mentés” csínjáról. Ez egy színház volt és benne mindenki szerepet játszott. Még ő is. Akkor értette meg, hogy itt a hatalmi egyensúly a lényeg, és, hogy a felmenői nagyon is tisztában voltak ezzel a bölcsességet.

Georgius nem maradt sokáig. Azt mondta, hogy húzza a vére. Ő kóbor lovag és azoknak  nem szabad huzamosabb ideig egy helyben maradni. A sárkány érdeklődött, hogy hova fog most menni. A lovag azt felelte, hogy amerre a szél sodorja. Aztán mancsot rázott a sárkánnyal és letett elé tíz darab aranypénzt. A sárkány nem akarta elfogadni, de Georgius ragaszkodott hozzá. Ezek voltak az első aranyai, amiket arra tett félre, hogy egyszer majd tanuljon Kőhalom egyetemén.

A sárkány ott feküdt a rét kellős közepén és amint a csillagos eget szemlélte, gondolatai  Georgius körül kezdtek járni. Vajon mi lehet vele? Hogyan él és merre jár? Fognak-e még találkozni? Remélte, hogy jól van és messze elkerüli azt a két, harcoló királyságot. Ahogy a csillagokat nézte, valami furcsa dolog történt. A szemei előtt pár csillaggyémánt Georgius arcmását rajzolta ki. És az egyik csillag, mely Georgius jobb szemét formázta, kacsintott egyet. A sárkány elmosolyodott. Most már tudta, hogy barátját örök időkre megformálta a föld felett feszülő mennybolt. Erre a gondolatra ismét pöffentett egy tűzvirágot és hagyta elsodródni a Georgius csillagkép felé. Így történt, hogy egy tűzből született rózsa és pár csillag táncot járt azon a varázslatos éjen. És akár hiszitek, akár nem, imigyen történt az is, hogy az ég beleszeretett a tűzbe, melyet egy jószívű, és irgalmas sárkány fújt barátja emlékére.

*Első közlés    

2 hozzászólás

  1. Köszi! 🙂

  2. Nagyon olvasmányod írás, kedves, szeretnivaló a sárkány, egyben a való világ leleplezése. Gratulálok!ő

Comments are closed.