Kardos M. Zsöte versei

Lengő lét

Nincs testem az árvaságban,
hideg csillagok hullanak.
Kötelektől szabadulva
lengő lét, szálló madarak.

Mire megjössz, néma leszek,
csendesebb minden halottnál,
kiterítve köd-mezőkre,
tollpihe sóhajom ágyán.

Időmön túl, mélybe zuhan,
ott nyugszik el végre fényem,
ahogy tenyeredbe kúszik,
rég felejtett szívverésem.

*

Külön képeink

Külön képeink és cseppjeink miatt,
hasadt tengerünket a föld elissza,
a világ, mint függöny lepte kulissza,
fed bájt és gyönyört, megtört fények alatt.

Zárral fon körül a rideg valóság,
ködfátyol rejt, látszat a szeretet,
vasmadár karmával húz a gépezet,
zajjal, sebességgel fullasztó kórság.

Gondolat hajtja a tudatot lassan,
káoszt feledni a bölcsesség segít,
félve a poklot, keresve mennyeit,
szavak fodraival üzenni halkan.

Valahol, holdtalan, hűs messziségben,
imbolygó ladikkal a múlt távozik,
hullámok öléből a jövő nyílik,
áldott szépsége nem lesz észrevétlen.

*

Szívem adnám

Miért hiszem azt, hogy álmomban felém
nyújtott kezed lebontja majd a hajnal,
és hord elém szürke, fénytelen nappalt,
sűrű ködfátyollal halkítja zeném?

Csendesen hervadó csókjaink között,
mutatni vélem, mit ér egy nap meg éj,
sötét lesz bennem a világ, mielőtt
elérhetne hozzám az isteni kéj.

Hiába kérdem utam hová vezet,
közel vagy messze a vég, nem bánt engem.
Síromat borostyán, ha zölddel lefed,
mit hagyni remélek, idézi hitem.

Földi úton addig nesztelen járva,
itt-ott hajlongok, gyengülök betegen,
lelkem üdve, kétes, sivár homályba
hullik, vágyam körül borzong meztelen.

Tudhatnám, és érte én szívem adnám,
hogy kezed, ami álmomban nyúl felém,
simít vigasztalón, nem veszejt árván,
új napba oldódva biztatja elmém.

*Első közlés