Keszei István: Széljegyzetek Kosztolányi költészetéről

Kosztolányi félve élt. A félelem állandó lelki diszpozíciója volt életének. Úgy élt benne, mint kényelmes, szőnyeges polgári otthonában. Ha az önvizsgálódás tükrébe nézett, Esti Kornél mesterkélt grimaszai letisztultak arcáról. Mint később a rákot, úgy hordta magában a halált. Ettől félt, a rothadástól, az elmúlástól, a nyüvektől. Formalizmusát is félelme magyarázza. Ha a félelemtől színt vált az arcunk, sokszor fütyülni kezdünk, és gyufaszálakkal játszunk. A nihilista Kosztolányi, – hogy félelmét, mint Rodolfó, valamilyen bűvészkendővel elpalástolja, – játszani kezd. Rímekkel, hangulatokkal. Én azt hiszem, hogy Kosztolányinak megvolt a maga rímfilozófiája. „Kassa, / nincs ki Rákóczi kürtjét / megríkassa.” Az ilyen nyelvi, formai meglepetéseken sohasem tudtam mosolyogni, inkább megdöbbentem. A turista is, bárhonnan indul el, ugyanoda tér vissza, mert földünk gömbölyű. A költőnél is a szavak ilyen önmaguk hangzásába, önmaguk csengésébe visszatérő vándorai a nyelvnek. Ő rímekkel játszott. Ha szabad azt mondanom, a forma nagy bohóca volt. De Esti Kornél bohóc álarca a száj ijedt, felszakadt háromszögét takarta. Félt a feltartóztathatatlan rémtől. Szerette színlelni, hogy bátor ember, aki földrengés közben is szavakkal dominózik. Azt hiszem, az elmúlástól való iszonyodás formalizmusának tápot adó filozófiája. A szegény kisgyermek panaszai-ban van egy vers a halálról, állandó életérzésének ez a legkosztolányibb megfogalmazása:

„ Ő a fogó, és jaj, jaj, jaj nekünk,

tépázza gallérunk, ijedve forgunk,

és kacagás közt betöri az orrunk.

Kutakba látjuk, mély vizek felett,

sötét szobákban kuksol reszketeg.”

Micsoda hiteles kép. A még kumócskát játszó gyermeknek nyilván nincsenek a halálról schopenhaueri filozófiai elképzelései. De a Dies irae értük is eljön, a bácskai rosszcsontokért, a tanárgyerek Dezsőkéért, hogy galléron csípje, és elvigye a legnagyobb fogó, a halál.

Aki ilyen mérnöki pontossággal, lemérhetően látja az élet rövidségét, nyilván ragaszkodik, dörgölődzködik is az élethez. Tüdőbajosok szerelme ez, mint Dumas Kaméliás hölgyéé. Nagy színkultusza, impress[z]ionizmusa is ezzel magyarázható. Kosztolányinak színeken keresztül beszél a világ. A mostan színes tintákról álmodom című versében gyűjtőlencseként összegyűjti az impresszionista színhatásokat. Az impress[z]ionizmus a lélek nemes szexualitása: a művész érzékszervein keresztül érzékeli az életet. Kosztolányi a kicsattanó gyümölcsökről, az ínyenc ételekről, a habos krémeslepényről is verset ír. Persze tudja, hogy a krémeslepény másodpercek alatt a száj pusztító zúzdájába kerül, és az ember is, aki a végzettől belépőjegyet kapott a világba, és a földi örömök haszonélvezője, ő is a rothadó gyümölcs sorsára jut. Impresszionizmusa hősies erőfeszítés. Mielőtt még üvegesedne a szemünk, ábrázoljuk az életet. Rakjunk fel minden színt lelkünk palettájára: a sárgát, bordót, anilint, lilát, zöldet és kéket. A halál után úgysem látunk. Van valami dekadens, késő epikureizmus a költészetében. Nem hiába írt Néróról regényt, Marcus Auréliusról verset, Senecáról novellát. Benne is volt valami Néró nevelőjéből, a literátor filozófusból, aki mint bölcselő nagy volt, de mint ember, tele volt megalkuvásokkal és engedményekkel.

Kétségtelen, Kosztolányi jellemének a tartógerendáit sem dönthetetlen százados fenyőkből ácsolták. Az első világháború után különböző világnézetű szerkesztőségi ajtókon kopogtatott. A homo estheticus nemcsak a homo politicust, de [a] homo moralist is megtagadta. Azt hiszem, nemcsak az eszményekért égő Babitsnak okozott fájdalmat, amikor megírta az Esti Kornél énekét, a hígság dicséretét, amelyben a gyöngyhalász búvárok kutató erőfeszítését ad absurdum viszi. A búvár is csak homokot hoz fel a mélyből: „Erőlködjetek babits mihályok, papok, világ okosai, taláros professzorok. Hiába eresztitek le a halászó kutatás hálóját a mélybe, csak homokot hoztok föl a tengerből.” Titokban én is Babits szigorú szemöldökű, tanáros szemével néztem a költő felelőtlenségeit. Számunkra tizenkét* év alatt nem volt játék az élet. Olyan titokban kellett verset írni, és olyan összeesküvő merészséggel, ahogy egy bűnt követ el az ember zárt ajtók mögött. Lefüggönyözött szobákban írtunk verseket, mintha legalábbis páncélszekrényt törtünk volna fel, pedig csak szabad gondolatainkat vetettük papírra. Több levegő után kapkodtunk. Tollas Tiborék újkori André Chenier-k módjára építették a rácsok mögött Európát. Természetesen nem zsonglőr rímekkel, mint Kosztolányi. Mi szabadlábon sétáló költői a rendszernek sem engedhettük meg a forma fényűzéseit. Egyáltalán semmilyen fényűzést nem engedhettünk meg. Mi igenis rab és szabad magyarok együtt homo politicusok és homo moralisok voltunk. Természetesen nem volt párttagsági könyvünk, de ugyanakkor az élet pártján voltunk a halállal szemben, a szabadság pártján a zsarnoksággal szemben, és a művészi szépség pártján az elszürkítő zsdanovi sematizmussal szemben.

Cikkem végén engedtessék [meg] elmondani, hogy Kosztolányi, a formalista apolitikus költő rímeinek teljes listájával, Esti Kornélos kalandjaival mégiscsak fegyver volt a kezemben. Ha középiskolában a nyugatos mozgalomról feleltetett a tanárom, mindig az ő ezer színben játszó impresszionista verseinek a rakétáit lőttem fel a magasba. Ami az én szememben a forma, a művészet gyönyörű tűzijáték volt, a hithű, orthodox kommunista tanáromat mindig megvetéssel és dühvel töltötte el, mintha a világ végét jelentő Szputnyikot lőttem volna fel a szemei előtt. Pedig csak Kosztolányiból idéztem. Otthon sohasem hangsúlyoztam a költő tartalmi mélységeit. Hiszen a tartalmat eléggé „kilovagolták” a kommunisták. A kritika atyamestere, Révai József, a formalizmust, – ami mégiscsak tartó abroncsa, kerete a művészetnek, – Dante poklának legmélyebb bugyrába taszította csak azért, mert Moszkvában elfelejtett[ek] művészi módra fogalmazni. Nyilvánvaló, ilyen helyzetben el kellett hallgattatnom a belső szívhangokat, amik engem is a tartalmi mondanivaló pártjára állítottak. De a meggyőződésem elleni formalista dicséretek forradalmat jelentettek az áporodott szellemű osztályban. Különben is Kosztolányit csak a margón, egy kelletlenül betűzdelt fél mondatban említették. A szellemi Pantheonban csak egy mellékszobát hagytak neki, ahová Adyt kivéve az összes nyugatos költővel egybezárták. Illés Béla őhozzá képest főbérleti, különbejáratú szobát kapott a legbelsőbb szentélyben, az Írószövetségtől. Különben annyi sarat dobáltak erre a nagy költőre, hogy bűnnek tartottam volna, ha én is a hibáiról beszélek.

Hogy teljes legyen a kép, élete végén ő is eljutott a nagy költészetig. A Hajnali részegség, a Szeptemberi áhítat, a Van már kenyerem, borom is van című versek már nem felelőtlen játszadozások többé. Mint a váratlanul megpattant légüres búra, az ő versei is megteltek hirtelen levegővel, tartalommal, vibráló, túlvilági fényességekkel. Ő mondotta, a művekben sokkal érdekesebb az, ami kimaradt belőlük. Amikor rálelt a legmegrázóbb mondanivalókra, akkor tett pontot a halál a félbeszakított mondatú életére. A költő megtett útját semmilyen kilométerkövekkel nem lehet lemérni, olyan óriási. A gyökértelen semmiből indult el, életműve mégis az Isten deltájába torkollik. Mielőtt végleg eltorlaszolta volna torkát a rák, még utoljára megrázó vallomás szakadt ki belőle. Az élet végén állva már átlátott a másik világba. Kosztolányi a halálos ágyon találkozott az Istennel. Élt ötven egynehány évet. Csak az az őrület, hogy még ma is itt lehetne köztünk. Sajnos a halál nem nézi a magyar irodalomtörténet veszteségeit. Sok megíratlan fehér papírost hagyott maga után. Nihilizmusa feladta büszke hadállásait, felszakadtak benne az istenes források:

„ Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak

vendége voltam.”

Hogy ezt a megrázó vallomást mivel folytatta volna, nem tudjuk. A kérdőjel megfejtését magával vitte a sírba.

 

*Anonymus (Keszei István írói álneve)

*

/Virrasztók II. évf. 1958. febr. 15. 5-6.p./

 

*Keszei István itt az 1945 óta eltelt 12 évre utal. Írása 1958-ban keletkezett.